A böjt és böjtölés a református közösségekben(2.rész)

Visszatekintve az évszázadokra, elmondható, hogy a református egyházi rendtartások szigorúan előírták a böjt, az imádság, az adakozás (alamizsnálkodás) hármas egységét. Ennek kötelező érvénye a 20. századra megszűnt, ámde a népi vallásosságban továbbélt. Az első részben hoztunk példákat a böjti ételekből, és áttekintettük a szó, a fül és a szem böjtjének a szokását. Most a tényleges böjt és az adakozásnak egy különleges változatáról szólunk.

A tényleges böjt, az ételtől-italtól való tartózkodás vagy a velük való élésben szigorú mértékletesség többek szerint igazi lelki megtisztulást jelentett. Úrvacsora reggelén böjtös reggelit fogyasztottak, vagy semmit sem. A zsíros, nehéz ételektől még ott is tartózkodtak, ahol reggeliztek ezen a napon. Előfordult az egyik mezőföldi faluban, hogy egy béna asszonyhoz a lelkipásztor kivitte az Úrvacsorát, de csak kora délután érkezett oda, amíg a beteg semmit nem evett, nem ivott. Egy másik esetben az egyik Káli-medencei közösségben az istentiszteleten rosszul lett egy idős asszony, akiről tudták a falusfelei, hogy Úrvacsora vétele előtt semmi ételt nem vesz magához.

Egyébként azokon a helyeken, ahol nem volt általános az Úrvacsora előtti böjt, mindig tudták, hogy kik azok, akik még ragaszkodnak ehhez „a régi szokáshoz” és üres gyomorral járulnak az úrasztalához. Tápszentmiklóson, amikor a lelkész 20-25 esztendővel ezelőtt nyomós indokkal kérte a gyülekezet beleegyezését az úrvacsorás istentiszteletnek délutánra való áthelyezését, a hívek egyöntetűen tiltakoztak, mivel addig nem ettek, nem ittak, amíg nem éltek a szent jegyekkel. Ez a lelkészt is meggyőzte. Egy másik közösségben, miközben a lelkész Úrvacsora előtt a híveknek az önmegtartóztatást hangsúlyozta, ő viszont azon a reggelen sonkát evett, amit egy váratlanul betoppanó presbiter látott meg. Ezután hitelét veszítette mindaz, amit hirdetett és ő maga is.

Az étkezés böjtje egyébként nem idegen a reformátusoktól sem. 1636-ban Samarjai János fogalmazta meg, hogy: „fel kell hívni a híveket penitencia tartásra, böjtölésre, alamizsnálkodásra, szüntelen imádkozásra.” Mindezekre még a 19. század első felében is ráirányították a figyelmet. Makkai Sándor megjegyezte, hogy Úrvacsora vétele előtt „böjtölni szokott a kegyes lélek”. Tóth Endre és Márkus Jenő pápai teológiai tanárok hangsúlyozták (1930-as évek), hogy: „a böjt a test féken tartója…a keresztyényi élet nem lehet böjt nélkül, bár meghatározott napja nincs, de nagy örömben, szomorúságban, nagy feladatok előtt helyénvaló. Isten előtt nem érdemszerző, csak engedelmességre nevel.” Tulajdonképpen elmondható a református böjtről, hogy középkori gyökerei vannak, sok jellemzője a 4. századi sivatagi szerzetesek vallásgyakorlatához hasonló, de mindenekfelett és mindenekelőtt a Bibliában megfogalmazottak adták hozzá a példát, hisz a legfontosabb ősi zsidó kegyességi gyakorlat az adakozás, az imádkozás és a böjt hármas egysége volt. Mind az Ószövetségben (Mózes, Jeremiás, Sámuel könyvei), mind az Újszövetségben (Máté, Márk, Lukács evangéliumok) és az Apostolok Cselekedeteiben egyaránt megtalálható. A népi vallásosságban a böjt önként vállalt önmegtartóztatást jelentett/jelent, amely egyben lelki felkészülés az ünnepre, alkalmassá téve a lelket a Szentség befogadására.

A böjt és az imádkozás mellett az adakozásnak egy különleges változata élt református közösségekben, amelynek ugyancsak középkori gyökerei vannak és amelyet a 17-18. században széles körben gyakoroltak. Szórvány adatként találkoztam vele az 1980-as-1990-es években. Úrvacsora vételekor külön perselyben adakoztak a hívek a lelkipásztornak. Az egyik Balaton-felvidéki faluban az egyházi vezetés tiltotta meg az adakozásnak ezt a fajtáját, pedig ott olyan mély gyökerei voltak, hogy ha valaki nem tudott elmenni istentiszteletre, akkor az úrvacsorai perselybe szánt pénzt elküldte a lelkésznek. Egy alkalommal az egyik idős asszony unokájával küldte el az összeget, amit a gyermek a következőképpen adott át: „Tisztelendő úr, öreganyám elküldte a gyónópénzt.” Ezt nem illett visszautasítani.

A hitéletben elfogadott, gyakorolt böjt mellett létezett egy profán formája is a böjtnek, jelesen a ráböjtölés, amit valamilyen cél érdekében gyakoroltak, ugyanis kikényszerítő erőt tulajdonítottak neki. Ez a ráböjtölés szokása a keresztény Európa szélein maradt fenn peremjelenségként. Ilyen böjt volt a házasságjóslások között az András napjához (helyenként Tamás vagy Ágnes napjához) kötődő, amikor egy napi szigorú böjtöt (legfeljebb kilenc búzaszem és kilenc korty víz lehetett a napi eledel) követően éjszakára a lányok férfi gatyát, a legények női pendelyt tettek fejük alá és így megálmodták jövendőbelijüket. Ezzel a természetfölötti erőktől böjttel igyekeztek kikényszeríteni kívánságuk teljesítését. Reformátusoknál is szép számmal gyűjtöttem erre vonatkozó történeteket, adatokat. Kikényszerítő erőként alkalmazták a ráböjtölést is, amivel a rosszat cselekvő személyre, a másoknak kárt okozó egyénre, egyénekre így kérték a büntetést, hamis, önző, rosszakaratú cselekedeteik megtorlására. Akivel vagy akikkel szemben a ráböjtölést alkalmazták, az/azok különösen megijedtek a következményektől, az esetlegesen rá/rájuk zúduló bajoktól, szerencsétlenségektől. Amennyiben jóvátehető volt tettük, igyekeztek élni ennek lehetőségével. Több ilyen esetről hallottam reformátusok között Erdélyben, ami minden bizonnyal az ortodoxokkal való együttélés következményének tekinthető.

Vallom, hogy szükség van a böjtre nálunk, reformátusoknál is, ami önfegyelmet, lemondást, elmélyültebb lelki készületet, átgondoltabb mindennapokat jelent és mindezek együtt a lélek megtisztulásához járulnak/járulhatnak hozzá.