Nagyszerdai otthontalanság

Elkezdődött a Nagyhét. Virágvasárnap és Nagycsütörtök.  A mi reformátusságunk így számol. De mi van a Nagyszerdával?

„Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyatottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek, nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!”  Máté ev. 23, 37-39 

A kép borús, sötét. Mintha nem lenne elég, hogy felhő takarja a napot, de mintha még egy vulkán is eregetné a mérges gázokat, kormot, port. 

Jeruzsálemet beárnyékolja valami baljós sorsszerűség. Jézus szavai sem űzik el a felhőket, csak a sötét égbolton egy kis rést nyitnak, hogy a Nap egy bizonyos pontot világítson meg. Ez a Golgota. 

Isten küldöttei sorban kudarcot vallanak, hogy teljesítsék küldőjük akaratát. Nem róhatjuk fel nekik, mert sokan az életükkel fizettek ezért. Jézussal sincs ez másképpen. Már valahol éppen előkészítik a kereszt vízszintes szárát, és cseng a kovácsüllő az izzó vasszegeket formáló kalapács ütései alatt. 

Mindegy, hogy Jézus madártávlatból nézi Jeruzsálemet, mint a filmekben, vagy tanítványai, és ellenlábasai gyűrűjében, ahogy reálisnak tűnik. Egy biztos: akik Isten nevében jöttek, nem érték el, hogy a nép akarja, amit Isten. Isten össze akarta őket gyűjteni, de ők nem akarták. 

Ennek az a következménye, hogy elhagyott lesz a házatok. Ez az otthontalanság kifejezése. Amikor a ház ugyan ház marad, de nem otthon többé. Ez a ház jelentheti a templomot, a lakóhelyet, az emberi testet is akár.

Mitől lesz otthon Jeruzsálem, vagy egy ház? Ha a lakók észreveszik és meglátják Isten küldöttét, Jézust, és azt mondják: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”