A teremtő módon újrafogalmazott világ

Huszti Kinga, Ricarda Assman, Kovács Gabriella, Székely Annamária, Votin Dóra, Zoltai Bea. Hat művész, akik először, de reméljük, hogy nem utoljára állítanak ki a Pannonia Reformata Múzeumban.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer-többször egy bakonyszücsi művésztelep. Így kezdődik a mese, egy igaz mese egy varázslatos helyről, ahol jóbarátok és alkotni vágyó művészek találkoznak. Huszti Kinga családjáé a hely, ahol idén is jutott egy hét én- és alkotóidő a hat hölgy számára, akik kiszakadva a mindennapokból nemezben, textilben és képekben fogalmazták meg gondolataikat és érzéseiket. Három textilművész és három festőművész dolgozott reggeltől késő estig, hogy a saját nyelvükön meséljenek a világról. Azért volt rendező elv, mégpedig egyrészt az újrahasznosítás, a kollázs, a montázs alkalmazása és a Pannonia Reformata Múzeumba tervezett kiállítás címe: Re-forma.

Huszti Kinga húsz éve foglalkozik nemezkészítéssel, légies alkotásai egészen új arcát mutatják meg az anyagnak. Ricarda Assman vallja, hogy a nemez az, ami segít megőrizni számára az egyensúlyt a mindennapok sűrűjében. Kovács Gabriella először szőtt, aztán őt is magával ragadta a nemezelés kimeríthetetlenül gazdag tárháza. Székely Annamáriát a tábor igazi kihívás elé állította, hisz festőművészként a kollázst miként alkalmazza, aztán a hely azonnal adta az ablakok témáját és ezen az úton haladva dolgozott. Votin Dóra vászonra, fára és hulladékfára dolgozik, ezúttal azonban régi divatmagazinokat felhasználva hozott létre képeket. Zoltai Bea természet-elvű képeihez társulnak most azok a kollázsok, amit néhány francia nyelvű hírlap felhasználásával hozott létre natúr lenvászon felületen. 

A hat művész között érezhető az összhang, ám természetesen mindegyikük másként fogalmazza meg műveiben a világot. Ám a rendező elvnek és igényes maximalizmusuknak köszönhetően egy rendkívül egységes tárlat várja a közönséget.

A megnyitót az Ótemplomban tartották. Halászné Kapcsándi Szilvia köszöntőjét követően Köntös László gyűjteményi igazgató szólt a megjelentekhez, - A művészet az Istennek egy fantasztikus ajándéka arra, hogy teremtő módon újrafogalmazzuk azt a világot, amit az Úr adott nekünk. Én erre a kiállításra úgy tekintek, mint az újrafogalmazás egy kitűnő kísérletére - mondta.

A tárlatot Galambos Ádám evangélikus teológus nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy bár a vallás és a művészet eltávolodtak egymástól, mégis közük van egymáshoz. - A kollázsok és a montázsok hasonlóak a hitre találáshoz: ott is - mint a földbe jutott magnak - a korábbi énnek el kell halnia ahhoz, hogy valami egészen új - és a művészethez hasonlóan reményünk szerint valóban jó és szép és igaz - kibontakozhasson - mondta beszédében. A kiállítás megnyitóját követően közönségtalálkozóra várták az érdeklődőket.

A Re-forma című kiállítást az Ars Sacra Fesztivál keretében szervezték meg Pápán. Az idei mottó: " Minden forrásom belőled fakad..."(Zsoltárok 87,7). Az október végéig megtekinthető tárlat ennek egyik gyönyörű bizonyítéka.

________

Galambos Ádám megnyitójának szövege:

RE – FORMA címmel mutatják be új alkotásaikat a Pannonia Reformata Múzeum impozáns kiállítóterében a Bakonyszücsi Nemzetközi Művésztelep alkotói. A kiállítás címe önmagában izgalmas és sejtető. Utal egyrészt a helyre, azaz a pápai református múzeumra, annak szellemiségére, így a reformáció és a protestantizmus gondolatiságára. De a művészeten belüli kérdésfelvetést is sugallja, vagyis a forma, a művészeti örökség és a jelen problémájának kifejezése is, egyben az újrafelfedezés kívánalmának megfogalmazása is. És hivatkozik a forma, a tárgy, az alak megtalálásának, újragondolásának szükségességére, egyúttal hangsúlyozza a kiállított tárgyak készülésének hátterét, azaz a nem csak tárgyi értelemben vett újrahasznosítást is.

A címet tovább formálja a művésztelepi tagok elhatározása, miszerint „az idei évben, a művészet különböző területéről érkező művészek montázs alapszemléletű tárgyakat, képeket hoztak létre. Ez az alkotói módszer akkor került a művészettörténet korábbi szakaszaiban is előtérbe, amikor a megszokott, körülöttünk lévő struktúrák szétestek, felbomlottak. Ennek most különös aktualitása van. Ezt sokféleképpen, de mindannyian megtapasztalhattuk az elmúlt időszakban. A közös alkotói folyamat az építésről, újragondolásról, újrahasznosításról, a valódi értékek megtartásáról, felfedezéséről és felmutatásáról szól a művészet nyelvén.” A meghatározás konkrét üzenettel bír, ugyanis ha így tekintünk a művésztelep alkotóinak – Ricarda Assmann képzőművésznek, Huszti Kinga nemezes iparművésznek, Kovács Gabriella textilművésznek, Votin Dóra, Székely Annamária és Zoltai Bea festőművészeknek – kiállított munkáikra, egyből észre kell vennünk, hogy itt nem csak színekkel, anyaghasználati és esztétikai kérdésekkel szükséges nézőként foglalkoznunk, hanem az alkotások filozófiai, etikai, ideológiai megközelítéseinek a lehetséges üzeneteit is érdemes kibogoznunk. Ebben az értelemben ez a kiállítás egyszerre művésztelepi bemutatkozás, de kiáltvány is, hogy álljunk meg, keressük az értékeket és azokat észrevéve folytassunk dialógust a művekkel.

Jelen kiállításon nem a rombolással vagy megszüntetéssel, hanem az újrafelfedezés örömével találkozunk. Erre példák Székely Annamária alkotásai. Úgy, ahogy Vajda Lajos Szentendre és az azt körülvevő környékbeli falvak motívumait gyűjtve alkotta meg a saját világát, ehhez hasonlóan teszi Székely is. A festőművész Bakonyszücs meglévő értékeire, a gyorsan közlekedő ember által kevésbé megfigyelhető motívumokra hívja fel a figyelmet úgy, hogy közben sajátosan székelyivé alakítja az általa tapasztaltat.

Paul Tillich evangélikus teológus szerint „A határ a legjobb hely a tudás megszerzésére.” E határvidéken születhettek Zoltai Bea alkotásai is, aki egy szerencsés találkozásnak köszönhetően jutott hozzá egy francia folyóirat közel ötven évvel ezelőtti lapszámaihoz. Zoltai az ebből kivágott fekete-fehér képeket és szövegrészleteket régi, általa legtöbbször örvénylő gesztusokkal megfestett lenvászonra helyezte és ezáltal új jelentést adott szöveg és kép korábbi üzeneteinek. Zoltai e műveken bemutatja, hogy e technikai ötvözet miként tud rétegeket feltépően múltról, ősi üzenetekről, ahhoz való viszonyainkról beszélni.

Ricarda Assman munkáit nézve rájövünk, hogy annyi érzéketlenség, meg nem értettség vesz körül bennünket, hogy ha így folytatjuk, akkor nem lepődhetnénk meg ha az utókor a szolidaritás hiányával jellemezné jelenünket. Sőt, Ferenc pápa gondolatiságával élve míg a gondoskodás kultúrája a béke útja, addig mi legtöbb esetben a közöny, pazarlás, konfliktusok kultúráját éljük. Át- és újragondolásra van szükségünk. Erre utalhat az egy apró munkában, az Egy csónakban evezünk alkotásban koncentrálódó drámai alkotás is: Mert bár úgy tűnhet, hogy a világjárvány egy csónakba terelt bennünket, a valóság azonban jól mutatja, hogy ez csak meglehetősen felületesen tekintve lehet igaz. Nem feledkezhetünk meg a perifériára kerültekről, az otthonukból menekülni kényszerülőkről, a vallásuk miatt üldöztetést szenvedőkről, a gazdasági vagy politikai okokból vakcinához nem jutókról, máshogy fogalmazva testvérinkről.

Az említett alkotásokat szemlélve talán egyetérthetünk abban, amit az idén száz éve született Pilinszky János úgy fogalmazott meg, hogy „a művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.” Itt ugyanis valóban ez történik: a Bakonyszücsi Művésztelep alkotói mind-mind a felszín alattira, a mulandót is érzékeltetve az örök keresésére, az értékek melletti kiállás lehetőségére tesznek alkotásaikkal kísérletet. Teszik ezt mintegy a teremtett világ megőrzése melletti kiállásként tárgyak, anyagok újrahasznosításával, de ideológiailag is. Utóbbit nem múltba révedően, de a hagyományból kiindulva, jelenre reflektálóan, nem megfeledkezve a jövőkeresés igényéről. Ennek hatása a transzparens tükörtartás felénk. Rámutatnak hiányainkra, de küldetésünkre is és érzékeltetik, amit Weöres Sándor oly szépen megfogalmazott: „A délibáb míly valószínű. A valóság míly valószínűtlen.” De hangsúlyozzuk, hogy az a tükörtartást amit a művésztelep alkotói elénk tárnak nem öncélú gesztus, hanem a nézővel óhajtott dialógus feltételezése. Sőt, mint ahogy Kovács Gabriella A szép ismeretlen című alkotása, vagy Huszti Kinga Az utolsó című munkáján a fa utolsó levele kifejezi: a remény jele is. Így válik ez a kiállítás egyszerre provokációvá, hiszen nem hagyja, hogy a feltett kérdéseire közönyösek legyünk, de válik az építő útkeresés hirdetőjévé is, mivel mutatja, hogy az önazonosság keresése megkerülhetetlen, amihez identitásunkkal, vagyis múlthoz, jelenhez, másokhoz, Istenhez történő viszonyunkkal szükséges szembenéznünk. Amennyiben mindezeket megtesszük, akkor megvalósulhat a találkozás. Ennek jelei Huszti esetében az Együtt című munkában megfogalmazott család, mint különálló egyénekből formálódó, de ugyanabból a földből táplálkozó szeretet-közösség jele, vagy ugyancsak nála a Stólák harmóniára törekvő alkotásai.

Kovács Gabriella alkotásain érdemes megfigyelni, hogy a nemezeknek még a hideg színei és melegséget árasztanak. A teljességet, vagy annak igényét is jelző Kilátás és a „Az ember abban él és mozog, amit lát, de csak azt látja, amit gondol” (Paul Valéry) című művei a belső önazonosságra kérdeznek rá. A művek részét képező tükör nem csak azt fejezi ki, hogy közünk van, részei vagyunk a látottnak, hanem a fény-árnyék viszony is megfordul, és az alkotás legmélyebb, így egyben elviekben legsötétebb pontjai válnak a legvilágosabbakká. Mélység és magasság, sötétség és világosság, önmagunk keresése és a letisztultsággal való találkozás alkotásaivá válnak.

Votin Dóra megtalált fadarabokra készült alkotásai kijelentések. Az ember és az ő gondolata, Az öreg próféta vagy Világok választanak el című, a majdhogynem minimumra redukált munkák megmunkált megmunkálatlanságuk által egyszerre szólnak alázatról, múlthoz való viszonyról, a teremtett világ értékeinek észrevételéről, kapcsolatainkról, és mindezekből fakadóan a reményéről.

Paul Klee szerint „a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz”. Bár a Bakonyszücsi Nemzetközi Művésztelep még csak második éve kezdte meg működését, mégis érezhetjük, hogy ennek a „kívánalomnak” az alkotók eleget tettek. Láthatóvá tették azt, amit nem, vagy csak részben szeretnénk látni és érzékeltették azt, amihez közünk van, vagy lehetne. Rámutattak a diszharmóniára, az értékválság kérdésére, de mindezt nem lemondóan tették, hanem a szépre és jóra törekvés óhaját fogalmazták meg. Nem tudhatjuk, hogy az elkövetkezendő évek és évtizedek milyen változásokat hoznak majd a művésztelep és az egyes alkotók életében, de jelen kiállítás tanúsítja, hogy érdemes kíváncsian várnunk a folytatást.