A szolgálat öröméért

„Osztályrészem kies helyre esett” (Zsolt 16,6) Ha az ember elveszíti az egyensúlyt, a fókuszt az életében, akkor Isten csodálatos szabadító kijelentése könnyen válhat akár fásult beletörődéssé. Nincs olyan munka, hivatás, amiben ne lehetne elfáradni, belefásulni, nem kivétel ez alól a lelkipásztori szolgálat sem. Erre, a lelkipásztorok mentális, lelki és fizikai egészségére igyekszik rávilágítani a figyelmet az MRE által meghirdetett lelkipásztori szolgálat éve. Erről a témáról beszélgettünk Szakács Gergely Attilával, a pápai református gyülekezet lelkészi elnökével, mentálhigiénés lelkigondozó szakemberrel, a Dunántúli Református Lelkigondozói Szolgálat munkatársával és a MRE Gyökössy Endre Intézet munkacsoportjának tagjával.

Alighanem mindenkivel előfordult már, hogy kedvetlenül ment be a munkahelyére, leginkább csak a szabadnapok közti szürke űrt tölti ki a munkájával, céltalanul végzi a feladatát, nincs energiája, nem tud teljesíteni… A világi szférában ez gyakori jelenség, napjainkban már sokat foglalkoznak vele. De mi van akkor, ha ez a hivatás Isten szolgálata? Ebben a szent ügyben is ki lehet égni?

Ha az ember olyan taposómalomban van, amiből nem tud időnként kilépni, akkor könnyen elfogy az erő. Emberek vagyunk, nem gépek, vannak határaink. Manapság divatossá vált az a kifejezés, hogy kiégés, és talán túl sok mindenre használják, ezért sokan idegenkednek is tőle. A kiégés komoly lelki folyamat, több, mint egy egyszerű fáradtság. Bárkit érinthet, de alapvetően a segítő, emberekkel foglalkozó hivatásban gyakori jelenség: orvos, tanár, lelkész stb.

Egy hívő embernek is lehetnek lelki gondjai?

A lelki betegséget a hit gyengeségére fogni nem egészséges gondolkodás. Ha valaki túlhajtotta magát, emiatt elfáradt, elfásult, egy külső dolog vagy valamilyen tragédia miatt elvesztette a fókuszát, akkor nem a hitével van a baj, hanem az egyensúlyt vesztette el az életében. Gondoljunk csak Jób példájára. Jó emberekkel is történhetnek rossz dolgok...
Számomra különösen fájdalmas az, hogy az elmúlt tíz-húsz évben több lelkész lett öngyilkos. Erről nem szoktunk beszélni, ez egy nagy teher az egyházon. Könnyen ítéletet mondunk fölöttük ahelyett, hogy azt kérdeznénk magunktól, mit nem tettünk meg azért, hogy ez ne történjen meg.

A csüggedés, a megkeseredés a Szentírásban is fellelhető…

Vannak az Újszövetségben is erre utalások, de két ószövetségi példa jut most eszembe: Mózes történetében is találkozhatunk azzal, hogy elege lesz népéből, hogy feladná inkább. De erősebb Illés próféta példája, aki a Karmel-hegyi istenítélet ellenére mégis menekülni kényszerült. Teljesen elcsüggedt, meg akart halni. Aztán az angyal segítségével erőre kapott és eljutott a Hóreb-hegyig. Itt megkérdezi az Úr: mit csinálsz itt, Illés? Ez szép példa a Szentírásból, hogy nagyon el lehet fáradni. A kérdés az, hogy fel tudom-e ezt ismerni? A modern ember betegsége, hogy elvesztette az egyensúlyt a munka és a magánélet között (a home office időszaka sajnos ezt felerősítette). Byung-Chul Han filozófus „A kiégés társadalma” c. könyvében megfogalmazta, hogy a ma emberének az a legnagyobb baja, hogy elmosta a határt a munka és az élet között. Ebben az okos eszközök cinkosok azzal, hogy állandóan elérhetővé teszik az embert, gyakorlatilag folytonos munkahelyi jelenlétet biztosítanak, kvázi modern rabszolgákká válunk, állandó készültségben. Ez nem természetes. Nem véletlenül van a Szentírásban: „és megpihent a hetedik napon”.

Ez a fajta „rabszolgaság”, vagyis az állandó elérhetőség, készültség jellemzi a lelkipásztori szolgálatot is?

Ez fontos kérdés, Isten szolgái vagy valaminek a rabszolgái vagyunk-e? Úgy gondolom, hogy át kell gondolni, hogy mi a dolga és mi nem a lelkésznek, mi várható el tőle és mi nem?
A lelkészi hivatás nem kötött időbeosztású. Legtöbbször a lelkész a munkahelyén él, a parókiára bármikor becsöngethet valaki. Nehéz határt húzni, de szükséges. Nem a távolságtartás, az elidegenítés miatt, hanem egy egészséges önvédelem miatt. Ennek a legfontosabb módja az elvárások – a magam és a gyülekezet elvárásainak tisztázása.
Az emberek fejében van egy idealizált kép a lelkészről – amiből a túlzó elvárások is fakadnak, de ez nem a valóság. Meg kell látni, hogy a lelkész is ember, neki is megvannak a határai. Ha tisztában vagyok a saját elvárásaimmal és a saját határaimmal, akkor szabad vagyok arra, hogy az irreális külső elvárásokra azt mondjam: ennek nem tudok és nem is akarok megfelelni. Ez a későbbi konfliktusok elkerülésében is segíthet, és abban, hogy a lelkipásztor mennyi és milyen időt tud tölteni feltöltekezéssel. Ez a gyülekezet érdeke is, mert egy kipihent, időközönként megújult erővel szolgáló lelkipásztor Isten ügyének és a rábízottaknak is a javára válik… Ha a lelkész jól van – fizikailag és lelkileg – akkor ő nagyon jól tud szolgálni, ha nincsen jól, akkor nem vagy csak nagy erőfeszítések árán tud szolgálni.

„Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.” (1Tim 4,16)

Pál apostol nem véletlenül írta ezt Timóteusnak és a Gyökössy Intézet is erre az üzenetre hívja fel a figyelmet. A test jeleket küld, ha valami nincs rendben akár a fizikai vagy a lelki egészség szempontjából. Ha az ember erre nem figyel, akkor abból nagyobb gondok lehetnek. A Gyökössy Intézet a lelkipásztorokat célzó mostani kérdőívében például azt is felméri, hogy a milyen a lelkipásztorok testi egészsége. Nem mindegy, hogy milyen fizikai állapotban vagyunk mi, lelkészek. Pihenünk-e eleget, kivesszük-e a szabadságunkat, alszunk-e rendesen, mennyi a munkahelyi stressz, megfelelően, egészségesen étkezünk-e?
A másik a lelki oldala a kérdésnek. Mennyire ápolom Istennel a kapcsolatomat? Egy lelkipásztor társam mondta egyszer, hogy az Istennel való kapcsolatom munkakapcsolattá silányult. Ezt néha én is észreveszem magamon.
Keresztyén emberként Isten meghív bennünket arra, hogy minél jobban megismerjük magunkat az Ővele való kapcsolat által. Hogy ebből a nézőpontból lássuk, mennyi mindent kaptunk Őtőle, mik a lelki ajándékaink, mik az erősségeink. De azt is, hogy mi az, ami nem jó az életünkben, ami nem úgy bűn, hogy rosszat tettem, hanem az Istentől való elszakadottságból fakadóan nincs helyén az életünkben, rossz irányba haladunk.
Gyakran vagyunk úgy - ez nem csak a lelkészeket érinti -, hogy csak a feladatokra, gondokra, a nehézségekre fókuszálunk. Trenírozni kell magunkat arra, hogy rendszeresen megálljunk és meglássuk, mennyi csodálatos dolgot adott nekünk Isten! De jó erre rádöbbeni! Ha ez megvalósul, azzal az egyensúly felé törekszünk. A Kerengő podcast májusi adásában Dr. Nemes Pál egyházkerületi főgondnok hozta be ezt a fogalmat: a szolgálat öröme. Ez annyira szép kifejezés, amit tudatosítani kell magunkban újra és újra, hogy ez a világ legjobb dolga, amit Isten kegyelméből végezhetünk!

Számos fórumon sorolják a lelkészi szolgálat kihívásait, feladatait, elvárásait. Ön mit lát a lelkipásztori elhívás legnagyobb kihívásának?

Az elmagányosodás. Van ennek egy felvállalt oldala, miszerint egyedül, csak a Szentlélekre figyelve készül fel a lelkipásztor egy-egy igei alkalomra. Aztán van egy olyan aspektusa, amit én prófétai magánynak hívok. Az evangélium hirdetésében benne van a konfrontáció, lehet, hogy a szószéken elmondottakkal az adott helyzetben magamra maradok, mert a gyülekezet nem akarja érteni, elfogadni. Aztán van az az elmagányosodás, amikor nincsenek munkatársaim a gyülekezetben, egyedül kell mindent csinálnom. És van az a magány, amikor nincs kivel megosztani a belső dolgaimat. A gyülekezettel testvéri kapcsolatban, szoros lelki kötődésben vagyunk, de ezek nem barátságok. Lelkészként sosem adhatom ki teljesen magamat a gyülekezetnek, hiszen rám vannak bízva, lelkileg kisérem őket. Szükség van olyan barátokra a gyülekezeten kívül, akikkel meg lehet beszélni dolgokat. A barátokon kívül pedig a lelkipásztornak is kell olyan lelki vezető, lelki kísérő, aki segíti az Istennel való kapcsolatában, vagy adott esetben egy lelkigondozó, akinek el tudja mondani a nehézségeit. Ezért is fontos, ha működnek a lelkészek között szolgatársi közösségek, lelkészi kiskörök. Nem a közös panaszkodás a lényeg, hanem megosztani azt, ami bennem van, ebben egymásnak társai lenni, egymást támogatni, segíteni.

Az MRE által meghirdetett lelkipásztori szolgálat éve alkalom arra, hogy foglalkozni lehessen ezekkel a kérdésekkel.

Örülök, hogy ennek kapcsán egyre több bátorítás hangzik el a gyülekezeti tagok felé, nyugodtan kérdezzék meg saját lelkészüket, hogy van? Ha azt látják, hogy elfáradt, akkor buzdítsák a pihenésre, ha látják, hogy sok a dolga, akkor szolgáló közösségként vegyenek át a terhekből.
Az is nagyon fontos, hogy szakértő segítséget lehet kapni lelki kérdésekben, problémákban az egyházon belül.
Mert ha baj van, akkor hozzáértő segítségre van szükség. El kell hinni, hogy nem szégyen a segítség kérése, ahogy az sem, hogy be merem vallani magamnak: ember vagyok, én is gyenge vagyok, nekem is lehetnek gondjaim, és nem tudok mindent egyedül megoldani. A lelkipásztor nem Rambó, aki önmaga varrja össze a saját sebét, és egyedül harcol minden ellen. Nem vagyunk egyedül sem a jóban, sem a rosszban.

A közismert mondás helyett nem kell magadon segíteni, Isten akkor is megsegít. Leginkább úgy, hogy küld segítőket…

Ilyen segítség lehet a DRESSZ, a Dunántúli Református Lelkigondozói Szolgálat, ahol lelkigondozóval, mentálhigiénés szakemberrel lehet beszélni. Most formálódik, alakul újjá ez a szolgálat. Teljesen lefedi majd a Dunántúlt, így a gyülekezeti tagoknak és lelkészeknek nem kell sokat utazniuk, de akár online is kérhető lesz a segítség. A beszélgetések lehetnek megelőzőek is, akár időben feltárhatják azt a bajt, ami még láthatatlanul kavarog bent. Fontos, hogy ez a lehetőség nemcsak a lelkészeknek lesz adott, hanem a gyülekezeti tagoknak is.
Ilyen segítség lesz a jövő évtől a lelkipásztorok támogatására megújuló Magyarországi Református Egyház Gyökössy Endre Intézete is, amelynek célja egyrészt a gyülekezeti és intézményi pasztoráció támogatása, másrészt a lelkipásztorok lelki és spirituális jóllétének előmozdítása. A megalakulás előmunkálatai zajlanak, ennek a része az a lelkipásztorok számára kiküldött állapotfelmérő kérdőív is, aminek a tapasztalatai határozzák meg az intézmény feladatait.

Keresztyén, istenhívő lelkigondozóként mi a gyakorlati tanácsa?

Nagyon fontos az Istennel való kapcsolat, az imádság. Azt a képet szeretem használni, mikor az apuka és a kisfia elmennek horgászni. Lehet, hogy két szót sem váltanak egymással, de ott ülnek egymás mellett. Minden elvárás nélkül leülni csendben, és csak lenni Istennel, megélni az Ő jelenlétét, békességét. Továbbá a Bibliát olvasva keresni, hogy hová akar vezetni engem, mit akar tőlem… Ez nagyon sokat segít abban, hogy ne veszítsük el az egyensúlyt, a fókuszt, illetve, ha bármilyen nehézség, krízis jön, az sokat segít azok megküzdésében. Tehát az első és legfontosabb egy keresztyén ember életében az Istennel való kapcsolat. A másik az egészséges önreflexió ismerete: ismerem-e magamat annyira, hogy ha jön egy jelzés, ha valami gubanc van magamban, akkor tudom, hogy több pihenésre, vagy akár segítségre van szükség. Ha kipihent vagy, ha rendben van a tested, mozogsz eleget, odafigyelsz a táplálkozásodra, akkor sokkal több energiád lesz arra, hogy imádkozz és az Istennel legyél. Ez az élet minden területén igaz. Ha az imádság helyén van az életemben és odafigyelek a testemre-lelkemre, az emberi kapcsolataimra, akkor azt gondolom, hogy nagyjából egyben tudok lenni.