Új mű Egyházkerületünk történetéről

Szabó Előd: „Jól vagyon, mert az Istennek így tetzett”. A Dunántúli Református Egyházkerület története a kezdetektől a türelmi rendeletig. Az előszót írta: Steinbach József. Pápa, 2020. Dunántúli Református Egyházkerület kiadványa, 431 lap. (OOK Press Kft. Veszprém). Dr. Vladár Gábor ajánlja a könyvet.

Szabó Előd, a Pápai Református Teológiai Akadémia egyháztörténész professzora, szép munkájával kétszeresen is megajándékozott minket. Ajándék ez a kötet egyházkerületünk tagjainak és a gyülekezeteknek, mert méltóképpen mutatja be a kerület történetének már korábban is feldolgozott, nagy korszakát (Thury Etele, Tóth Endre). De ajándék az egyháztörténettudomány számára is, mert tartalmas, adatokban gazdag, sok új szempontot hasznosító, hézagpótló jelentőségű munkával bővült egyháztörténetírásunk. Az összefoglalás az eddigi kutatás alapos szintézise. Köszönet a vérbeli adatfeltáró történész szerzőnek fáradozásáért és köszönet az Egyházkerület vezetőségének a könyv megjelentetéséért.

A mű az egyházkerület szervezetének kialakulásával kezdődik (3-19). A sok, mozaikszerű adat egymás mellé illesztéséből kitűnik, hogy a magyar református egyházszervezet a 16. században még nem volt presbiteri jellegű. A legkorábbi szervezeti egységek az egyházmegyék (traktusok) voltak, élükön a lelkipásztorok által választott esperesekkel (seniorok). Amint Zoványi Jenő annak idején kimutatta (és Miklós Ödön megerősítette dunántúli vonatkozásban), ezt a rendszert a középkori egyháztól örököltük, és a reformáció fokozatosan töltötte fel új tartalommal. Ahol többségbe kerültek a reformpárti papok, ott reformpárti esperest választottak maguknak. A főesperességeket egybefogó püspökség élére csak akkor választhattak püspököt (superintendens), ha a püspöki szék megüresedett (ld. Beythe István, Pathai István püspökök esetét). Ezért az esperesi tisztség a legrégebbi, ők a püspök nélküli időszakokban is elvezették a kerületet (erre is hoz példát a könyv, pl. 1702-1708 és 1710-1736 között). Ez az oka annak, hogy lelkipásztoraink sok minden dologban fordultak tanácsért külföldi reformátorokhoz (háború, házasságjog, exkommunikáció stb.), egyedül az egyházalkotmány volt az, ahol nem kértek tanácsot, mert nem szorultak rá. Az esperesek és püspökök legfontosabb feladata a lelkipásztorok feletti felügyeleti jog. Az egyházlátogatásokra a későbbiekben bőséges adatokat szolgáltat a könyv, amint tanulságos az egyházkerület püspökeinek és főgondnokainak plasztikus bemutatása is (11kk).

Szabó Előd könyvének tárgya értelemszerűen az 1920 előtti, „nagy” egyházkerület, vagyis a Dunántúli és a Felső Dunamelléki Egyházkerület története. E területen vizsgálja a reformáció kialakulását, annak általános jellemzőit (21kk). A reformáció első törzsgárdája a lutheri hatás alá került ferencesekből állt elő (Dévai Bíró Mátyás). Fontos adatokkal szemlélteti szerzőnk, hogy magyar jog szerint nem az uralkodó határozta meg alattvalói vallását, hanem a földesúr a maga birtokán. Ahol pedig nem volt földesúr (pl. török hódoltsági területen), ott a mezővárosi „cívisek”, illetve a végvári katonák maguk választhattak felekezetet. A patrónus földesurak szabadon rendelkeztek az egyházi állások betöltésében, érdeklődtek a hitviták iránt, részt vettek a zsinatokon, beleszóltak annak döntéseibe (ld. pl. Csepregen Nádasdi Tamás nádor és Beythe István püspök vitája). Ilyen főurak voltak a Dunántúlon a Nádasdiak, Zrínyik, Batthyány, Török családok, a Felvidék Ny-i részén a Thurzók. Mind egy-egy megyényi területet vitt a reformáció táborába, mert mezővárosaikban, falvaikban reformált prédikátorokat alkalmaztak. A helvét, tehát református irányzat képviselete a Dunántúlon ritka a főnemesek között (de ld. pl. a Batthyány család Németújváron). Valójában az 1570-es évektől jelentkezik, mivel 1548-ban mint „szakramentárius” irányzatot törvényileg tiltották Magyarországon, ami jelzi, hogy a lutheri irányzattól való eltérés elsősorban az úrvacsoratanban mutatkozott. A dunántúli lutheránus főnemesi patrónusok ellenállása miatt a Dunántúlon csak 1591-ben (Csepreg), a Felvidéken 1592-ben (Galánta) különült el a református irányzat a lutheránus egyházszervezettől (50kk).

A 16. század végén jelennek meg térségünkben azok a folyamatok, amelyek a 17. századot is uralják. Súlyos, de vérnélküli harcok közepette kialakul a katolikus, az evangélikus és a református egyház. Megküzd egymással a két testvéregyház (evangélikusok és reformátusok), és megindul a magát megszervező katolikus egyház ún. „ellenreformációja”, amit szerzőnk „rekatolizációként” és „katolikus restaurációként” is említ (58kk). Lehetne azon vitatkozni, hogy ez a számunkra megszokott kifejezés megfelelő-e az itt ábrázolt folyamatok jelölésére, mivel a nyugat-európai (= német) történetírás, elhagyva ezt a fogalmat, egyéb kifejezésekkel igyekszik jellemezni az 1555 (augsburgi vallásbéke) és 1618 (a 30 éves háború kitörése) közötti időszakot („második reformáció”, „konfesszionalizálódás” stb.). Péter Katalin történésszel kell azonban egyetértenünk, aki maga is tanácstalan abban, hogy a nálunk lejátszódó folyamatokra illenek-e ezek a Nyugat-Európában fabrikált sablonok (A reformáció: kényszer vagy választás? 17.).

A Dunántúl reformációjának az évszázad végéig még őrzött eredményeit (iskolák, nemzeti nyelvű irodalom, magas lakossági számarány stb., - 70kk) az 1606-os bécsi béke még úgy-ahogy biztosítani tudta. A 17. században azonban minden megváltozik. A könyv részletes és roppant tanulságos rajzot ad a török hódoltsági területeken, illetve a Habsburg tartományokban élő gyülekezetek vallási életéről, nem hallgatva el a pozitívumok mellett a belső gyengeségeket sem (76-127). Érdekes azonban, hogy míg a Debrecen központú magyar egyháztörténetírás (Révész Imre, Makkai László) arról beszél, hogy a megmerevedett református ortodoxia nem tudott a 17. század elején megfelelő belső erőket mozgósítani a meginduló ellenreformációval szemben, ezt a Dunántúl vonatkozásában Szabó Előd nem így látja (81kk). Bizonyos azonban, hogy a főúri kegyuraság és a lelkipásztorok testületének korábbi egyensúlya nálunk hamar megbomlott, mivel az eddigi patrónus főurak lassan átálltak a katolikus oldalra (131kk). Nem véletlen tehát, hogy az ellenreformációnak leginkább kitett Dunántúlon (127kk) állítják fel az első presbitériumokat (Pápa, 1616), mintegy védelmi eszközül az elnyomatás későbbi időszakaira.

A protestantizmus elleni nyílt erőszak csúcspontja az ún. „gyászévtized” (1671-1681) ideje volt, amikor protestáns lelkipásztorok és tanítók százait kényszeríti az államhatalommal szövetkezett katolikus klérus hitük, hazájuk elhagyására (188kk.). Szerzőnk úgy látja, hogy bizonyos időszakokat leszámítva (pl. az 1681-es soproni országgyűlés, II. Rákóczi Ferenc szabadságharca), a protestáns egyházak egészen az 1781-es türelmi rendeletig állandó, sokféle formájú üldöztetésnek voltak kitéve. Amint oldalakon át olvassuk az e tételt bizonyító adatsorokat, önkéntelenül is felvetődik bennünk a kérdés: nem kapunk-e túl sokat ebből a szenvedéstörténetből. Nem sérelmi egyháztörténetírás-e ez? Bizonyos, hogy a 19. század végének protestáns egyháztörténetírása (nyilván az akkori egyházpolitikai küzdelmektől ösztönözve), különösen a gályarabok szenvedésének bemutatásában egyfajta közösségi identitáserősítést látott, míg a kitűnő egyháztörténész, Makkai László, a „Magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete” c. kiadvány előszavában, 1976-ban (ugyancsak érthető társadalom- és egyházpolitikai okokból) szinte bocsánatot kér amiatt, hogy a gályákról való szabadulás 300. évében még mindig a gályarabságról beszélünk. Véleményem szerint azonban helyesen járt el Szabó Előd, mivel éppen az utóbbi évtizedekben egyre inkább érvényesül az a kultúratudományi szemléletmód (nálunk Magyarországon is), amely behatóan foglalkozik a 16-17. századi protestáns mártirológiával. A mártírium nagy európai összefüggésrendszerének minden bizonnyal markáns része a magyar gályarabok története, hiszen kiszabadulásuknak, nyugat-európai fogadtatásuknak (Svájc, Hollandia) gazdag (kortárs) nemzetközi irodalma van, aminek jó része még mindig feltárásra vár. Gondoljunk bele, valamennyi gályarab közül egyedül Séllyei István pápai superintendens és Harsányi István rimaszombati prédikátor arcképét ismerjük, mivel annak idején, Zürichben, az emlékezetkultúra szempontjából fontosnak tartották megörökítésüket.

Könyvismertetésem végén hiányérzetemnek is hadd adjak hangot. Szükséges lett volna részletes név- és tárgymutatót készíteni a kötethez, mert a benne felhalmozott óriási tárgyi, művelődési, személy- és gyülekezettörténeti kincseket így könnyebben ki tudná aknázni a kedves Olvasó. Ugyancsak, legalább az észszerűség szükséges határáig, jó lett volna néhány térképpel, illetve képpel (ld. Séllyei István arcképe) is ellátni a könyvet, ez is emelte volna a kötet értékét (talán egy 2. kiadásban pótolhatók ezek a hiányok). Összességében azonban elmondható, hogy gyülekezeteink, presbitériumaink, egyháztagjaink közérthető, élvezetes stílusban megírt, nagyszerű útmutatót kaptak református múltunk évszázadaihoz, amelynek vezetésével megismerhetjük és bejárhatjuk hitbeli őseink letűnt világát. Hiszem azt is, hogy jeles szerzőnk, Szabó Előd a sokszor Erdély/Tiszántúl/Tiszáninnen központú egyháztörténetírásunkat olyan megbízható monográfiával bővítette, amely méltán kelti fel a szakemberek figyelmét, és további kutatásra és anyagfeldolgozásra ösztönzi őket. Várjuk a mű második kötetének megjelenését!

Vladár Gábor

(A kötet megvásárolható: a Dunántúli Református Egyházkerület Püspöki Hivatalában, a kötet ára: 3000 Ft)         

_______________________________________________________

Mindig figyelemmel és örömmel olvasom Dr. Szabó Előd professzor–tanár úrnak a Dunántúli Református Lapban megjelent egyháztörténeti írásait. Ami azt hiszem minden lelkésznek igazi tanulmány, és tanulságos egyháztörténeti munkája Dr. Szabó Elődnek „A Dunántúli Református Egyházkerület története kezdetektől a türelmi rendeletig”. Ajánlom minden kollégának és mindenkinek, aki kutatni kívánja az egyházkerület múltját. Alapos, részleteiben kitűnő munka. Több példányt már személyesen ajándékoztam kollégáknak, így egy evangélikus esperes barátomnak is, aki azt mondta „ha folytatása lesz, feltétlen szerezz nekem is!”

Így várom én is a könyv folytatását és kérem Isten áldását a professzor-tanár úr munkájára, további szolgálataira.

Lentulai Attila