Úton lenni jó

Egyre inkább elszakadunk attól, hogy az út, az úton lenni valójában az élet része. Nemcsak abban az értelemben, hogy az út az élet metaforája, hanem fizikai mivoltában is. Gyakorlatilag úgy vagyunk állandóan úton, hogy magát az utat megspórolnánk. Nemcsak úgy, hogy egyre gyorsabb eszközökkel rövidítjük meg a távolságot (időben legalábbis), de olyan kényelmi eszközökkel vesszük körbe magunkat, amik feledtetik velünk az út nehézségeit. Igen ám, de ezzel együtt az út áldásait is elmulasztjuk, amit keresztyén eleink több száz, ezer év óta tudatosan megéltek. Az útonlevés egy speciális fajtája a zarándoklat, amely alatt megélhetjük kicsinységünket, Isten elhordozó nagyságát, a megérkezés felszabadító boldogságát. Dr. Csabai Ágnes veszprémi egyetemi lelkésszel, egyiptológussal beszélgettünk, aki másodszorra teljesítette a Caminot. Szó lesz az útról, az utazóról, a megérkezésről, és hogy számunkra, reformátusoknak adhat-e valamit a zarándoklat.

Az út
Szent Jakab-út, amit spanyol neve (Camino de Santiago) után El Camino-nak is neveznek. Több útvonala is van, még Magyarországról is indul egy. Amiben megegyeznek, az a fizikai cél, Santiago de Compostela, és a lelki cél, közelebb kerülni Istenhez.
A középkorban a Camino vette át az ellehetetlenült Szentföldre menő zarándoklatok szerepét. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből Észak-Spanyolországba. Itt temették el, azon a helyen, ahol most Santiago de Compostela található.

A közfelfogás leginkább a katolikus felekezethez köti a zarándoklatot, ami a szent hely mint végcél okán nagyrészt igaz megállapítás. De mégis egyre több más felekezetűek is végigjárják. Akadnak önsegélyezők, akik holmi önkeresés, önmegtalálás téves eszménye miatt fognak vándorbotot. És igen, vannak hívő protestánsok is egyre többen, akik Istenhez kerülnek közelebb az út által.

Az utazó
Dr. Csabai Ágnes veszprémi egyetemi lelkész, egyiptológus. Nemrég érkezett vissza Spanyolországból, ahol másodszorra teljesítette kerékpárral a Caminot. 2022-ben az úgynevezett Francia Utat tette meg biciklivel (800 km, 9100 m szintkülönbség) idén pedig a Portugál Utat Lisszabonból Santiago de Compostelaba. (634 km, 7100 m szintkülönbség). Az első útja alkalmával Kutasiné Molnár Boglárka készített vele egy átfogó interjút, ide kattintva többet is megtudhat arról az útról és Ágnesről.

Az útvonal
Veszprémben a kampuszon, lelkészi irodájában beszélgetünk. Ágnes a Compostelát mutatja, a Szent Jakab zarándoklat hivatalos pecsétjével ellátott tanúsítványt. Pólóján a biciklis zarándoklat emlékeként egy caminos ábra, a rajta lévő görbe a szintkülönbségre és egy EKG-ra is utal. Hogy miért, arról majd később lesz szó.
Lisszabonból indult. A portugál rész, mint mondja nincs annyira kiépítve: kevés az útjelző, kevés a zarándok. A modern zarándokokat segíti a technika, egy hivatalos mobilapplikáció állt a rendelkezésére. Igaz, ez az alkalmazás a gyalogosoknak készült, biciklivel több kitérőt is tennie kellett. Néhol kietlen, teljesen kihalt részeken vezetett az útja, akadtak kifejezetten veszélyes részek is. Naponta 60-80 kilométer tett meg, igyekezett mielőbb elhagyni Portugáliát.

„A legnehezebb helyzet Caminha-ban volt, a portugál-spanyol határon. Úgy terveztem, hogy ott megpihenek és majd másnap megyek át Spanyolországba. A hivatalos peregrinos albergue (zarándok szállás) azonban nem fogadtak, mondván, hogy a gyalogos zarándokok elsőbbséget élveznek. A zarándoklat egy lelki út, ahol lelkileg is, fizikailag is ki van szolgáltatva az ember, ezért ahol tudják, segítik őket. Itt ezt nem tapasztaltam, ez a hozzáállás pedig – oly sok kilométer után – nagyon rosszul esett, el is sírtam magam. Kimentem az öbölbe, és egy motorcsónakkal azon mód átvitettem magam az öblön keresztül Spanyolországba. Ott annyira más volt! Mindenki ismeretlenül is, de köszönt, segítőkész volt és mutatták az utat a zarándok szálláshoz… Ekkora különbséget nem gondoltam volna. Ezt is Isten gondviseléseként éltem meg. Ő tudta, hogy mekkora szükségem volt erre az erőt adó szerető figyelemre” – idézi fel.

       - Liszabonból elindulva -                                         - Portugál óceánpart -         

Nem teljesítménytúra
Bár az is lehetne, hiszen hatalmas távolságokat, nagy szintkülönbségeket járt meg. A teljesítménytúra sport, ami egyfajta befelé fordulással és az erőpróba által válik fizikai és szellemi önismeretté. A zarándoklatnál fontosabb a kifelé nyitottság, rácsodálkozás a körülölelő teremtetett világ csodájára, az Isten alkotta természetre. A fizikai kihívás, erőpróba közben pedig előtörnek a gondolatok, amiket aztán kiimádkozhat magából az ember – ilyen értelemben önismeret.

Egyre inkább Isten szemével látni magunkat
Inkább lelki út, mint fizikai teljesítmény – bár annak sem elhanyagolható. Az út során, kiszakadva a hétköznapok forgatagából, Isten elé vinni magunkat: terheinket, nehézségeinket, bánatunkat, de ugyanígy az örömöket és az áldásokat is. Az út során nem magunkkal foglalkozunk, hanem csak Istennel, így minden napunk vasárnap lehet, amikor csak Istennel van/lehet dolgunk: „Fontos volt számomra, hogy ahol tudtam, ott elmentem az esti misékre. Lehet, hogy nem értettem belőle semmit, de a „Mi atyánk”-ot el tudtam mondani a gyülekezettel. Több helyen a zarándokokat megáldja a helyi lelkész, abból is éreztem a Szentlélek munkáját, akárhogyan is nem értettem a szavakat.”

Kihívás-elhívás
„Minden nap meg kell küzdeni nem hétköznapi problémákkal” – mondja Ágnes hozzátéve, hogy így szinte eltörpülnek az itthoni, hétköznapi problémák. Azzal, hogy előtérbe kerülnek az élet egyszerűbb, de mégis fontosabb kérdései – hol fogok aludni, kihez fordulok, ha bajba kerülök – ráeszmélünk arra, hogy csak Isten az, akire számíthatok, akire teljesen ráhagyatkozok. Nap mint nap olvassuk a Bibliában, erősödünk ebből a különböző lelki alkalmakon, de itt a maga fizikai valóságában, egyszerű és kézzelfogható valós élménnyé lesz Isten vezetése. Arra hív el bennünket a zarándoklat által az Úr, hogy erősítsük Ővele a kapcsolatunkat. Aktuálissá lesz az Ige, élővé és hatóvá, gyakorlati, fizikai értelemben is. Ágnes az út alatt minden napról feljegyzést vezetett, amiben leírta, hogy adott pillanatban mely Ige szólította meg, adott erőt, vagy lett konkrét valósággá: „Amikor például Caminhában nem fogadtak be, akkor elolvastam Máté evangéliumának tizedik fejezetét: ’Ha pedig valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja meg beszédeteket: menjetek ki abból a házból vagy városból, még a port is verjétek le lábatokról! Akkor ott ez vált valósággá. Vagy ahol elfáradtam, ott erőt merítettem Pál apostoltól: Mindenre van erőm a Krisztusban. És nem csupán lelki erőt nyertem, hanem testi értelemben is megújultam.”

Csodás találkozások
A zarándoklat alapvetően magányos műfaj. Vagyis egyedül, de mégse magányosan, hisz Isten útitársaként vándorlunk. Útközben van, hogy emberi segítőket vezérel az Úr mellénk, de az is megtörténhet, hogy mi magunk leszünk mások számára küldöttek. Ágnes útja során mindegyiket megtapasztalta.
„Két és fél hét után találkoztam Santiago előtti utolsó állomásomon, Padrónban az első magyar zarándokkal. Nemcsak hogy magyarral, de Garbacz Dóra személyében egy tatai refissel, akinek Kálmán Attila volt az osztályfőnöke – én pedig ugye pápai refis vagyok. Ilyen csoda önmagától nem is létezhet, el is sírtuk magunkat. Elmondta, hogy miért jött el a Camino-ra. Isten arra használt fel ott és akkor engem, hogy neki segítsek, egy komoly lelkigondozói beszélgetésbe ment át az egész esténk” – emlékszik vissza.

Ráhagyatkozni
A zarándoklat eszköz arra, hogy jobban tudjunk Istenre hagyatkozni. Ebben sokat segít, ha idegen tájon vándorlunk: miközben újdonsága és ismeretlensége kimozdít a megszokottból és új csodákat tár elénk, megerősít abban, hogy egyedül Istenre hagyatkozzunk.

És Őrá hagyatkozva ismerjük fel testünk határait is. A zarándoklat elsősorban lelki erősödés, de a test számára is kihívás. A test a Szentlélek temploma, nem gyötörni kell, hanem erősíteni, karbantartani. A határok feszegetésével nem szabad kísérteni az Urat, kilépni a komfortzónából fizikailag is, de nem gyötörni túl/feleslegesen a testet. Ágnes ezt második útján megtapasztalta. Visszatérve a pólón szereplő EKG görbére: bizony volt egy pont, ahol túlfeszítette a húrt. Isten azonban jelezett, eddig, ne tovább! Hatalmas szintkülönbséget tett meg, erős tempót diktálva magának, ami a szervezetét leterhelte: „Santiago előtt 2 km-rel rosszul lettem. Egy kedves spanyol házaspár mentőt hívott hozzám, akik aztán kórházba szállítottak. Ott alaposan kivizsgáltak (vérnyomásmérés, vérvétel, EKG, szívultrahang, mellkas-röntgen), de már a mentőben kiderült, hogy 200 fölött van a vérnyomásom.  A kórházban stabilizálták az állapotomat, kaptam két receptet és elmehettem” – idézi fel. Ez a cél előtt történt, innen már lassan járva, tolva a biciklit ért a Katedrálishoz, ahol végre átvehette a Compostelát.

Megtapasztalás
„Redondelában volt egy csodás megtapasztalásom. Mint mondtam, minden napot igyekeztem egy templomban, imádkozva lezárni. Megérkeztem Redondelába, elfoglaltam a szállást, és mentem a templomba, ahol senki nem volt rajtam kívül. Csak én voltam ott, és erőt vett rajtam, hogy hangosan imádkozzam… Mennyire más volt a kimondott szó! Mintha hatóbb lenne! Egy félórán keresztül imádkoztam fennhangon, beszélgettem Istennel, elmondtam Neki mindent, leraktam elé az összes terhem, és úgy jöttem ki a templomból: Istenem, de jól érzem magam! És ez egy nagyon csodálatos találkozás volt Istennel!”
Ilyen csodás, Szentlelkes megtapasztalásai voltak közösségben is. Az út zárásaként a zarándokok a Compostela átvétele után a Katedrálisban részt vesznek az esti misén. Ágnes felidézte, hogy ezeken az alkalmakon mindig tömve van a templom, a földön is ülnek: „Az egyik lecsodálatosabb, amikor ez a nagy tömeg a „Mi atyánkat” mondja. Ez leírhatatlanul csodálatos lelki állapotot ad, amikor a világ minden tájáról jött zarándok a saját nyelvükön magasztalják az Urat”

Megérkezés
„Megérkezni nemcsak azt jelenti, hogy fizikailag megtettem az utat, hanem megtettem és letettem a terhemet, azt, ami nyomasztott, ami bántott. Meg tudtam beszélni Istennel a dolgaimat, így megkönnyebbülve érkezem meg testileg és lelkileg egyaránt. Jó volt megérkezni!”
Mi marad aztán ebből a megérkezésből, kérdezem Ágnestől. Egyrészt ott van az, ami a szolgálat terén bővelkedés. Átadni a tapasztalást, kézzelfoghatóbbá tenni a Bibliában olvasottakat: „Sokkal jobban át tudom élni a pusztai vándorlás történetét, vagy akár Pál apostol útját, ami valahol azért mégis egyfajta zarándoklat volt. Közelebb hozza hozzám az akkori ember életvitelét, Jézus vándorlásait. A tanítványok is vándoroltak, gyakorlatilag zarándok parancsolatot adott nekik Jézus, elküldve őket. Jobban át tudom élni, és ezáltal jobban át tudom adni másoknak.”
A mindennapokban Isten csodálatos munkálkodására tesz érzékenyebbé a zarándoklat, többet látunk meg belőle. Ágnes például sokkal nyugodtabb lett, elengedte a sérelmeit, jobban él a megbocsátás lelkületével: „Nincs harag, szorongás, félelem, mert tudod azt, amit az úton meg is tapasztaltál, hogy Isten veled van, és ez fantasztikus érzés! Annyira jó itthon, boldog vagyok, megkönnyebbültem!”

Protestáns zarándoklat?
Bár alapvetően katolikus értelmezése van a zarándoklatnak, de nálunk, reformátusoknál is van helye. Valójában egész életünk a zarándoklétre mutat. „A zarándoklat az istentisztelet különleges formájára kiválasztott szent hely fölkeresése kisebb-nagyobb távolságból” – szól a magyarázat, és mivel ez az út fáradsággal jár a biztos cél felé, átvitt értelemben a földi életút jelképe azzal a reménységgel, hogy a feltámadott Úr jár előttünk a boldog megérkezésig.
A Biblia tele van olyan elbeszélésekkel, amelyekben Isten arra hív egy személyt vagy népet, hogy induljon el. „Az Úr ezt mondta Ábrahámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked!” – szól az első tulajdonképpeni zarándoklatra való elhívás Mózes első könyvében.
Konkrétan a szóval egyedül a Zsoltárok könyvében találkozunk. Megépítése után a világ minden tájáról a jeruzsálemi templomhoz zarándokoltak. A zarándoklat a résztvevők számára nagy lelki élmény volt, ebbe adnak betekintést az úgynevezett zarándokénekek (Zsolt 120-134), melyet zarándokok használatára állítottak össze: a rosszindulatú emberek közt lakó panasza, az útra indulók vagy úton járók éneke, a megérkezettek könyörgése, hálaadása, bizonyságtétele… Ezekkel felekezet nélkül lehet azonosulni, és a saját életutunkra értelmezni.
Az Újszövetségben is kimozdulásra hívja az embereket Isten, a hívás középpontjában azonban már Jézus Krisztus áll. Maga Krisztus is „zarándokúton” vett részt, elhagyta mennyei otthonát, megtestesült a világban, hogy aztán konkrét célban teljesedjen be földi léte.

Reformátusként is van létjogosultsága a zarándoklatnak: kiszakadni a hétköznapokból, elmélkedni, egyedül Istenre figyelni, csak Őrá hagyatkozni. Persze lehet ezt egyhelyben ülve is csinálni, de a vándorlás, a cél felé való haladás hozzáad mindehhez. Hozzájárul a gondolkodáshoz az, hogy menni kell, hogy van egy cél: „Megyek, Isten ügyével foglalkozom, vándorlok, és közben segítséget kapok és adok. A vándorlás során vannak csodálatos találkozásaim, amikben nemcsak én erősödöm, hanem mások segítségére fel is használ Isten. Fontos a megtett út” – vallja Ágnes. Bár az út során egyedül megyünk, de nem magányosan, jobban egymásra vagyunk utalva, Istenre és az emberekre: „A zarándokút azért fontos, mert más az, amikor találkozom olyan emberekkel, akik szintén Istent keresik. Lehet, hogy nem tudják megfogalmazni maguknak, de Istent keresik és közös a célunk. Az út ettől a céltól lesz más, mint egy egyszerű túra.”
Ágnes kiemeli, fontos, hogy a zarándoklat alkalmával mindig legyen egy fizikai cél is. A katolikus zarándoklatoknak a végcélja egy számukra szent hely, a reformátusok ettől ódzkodnak leginkább. Hova menjünk mi? – teszi fel a kérdést, amin aztán el is merengünk, számba veszünk néhányat: Vizsoly, Debrecen, Sárospatak, vagy nekünk, dunántúliaknak Pápa. Csodálatos tájaink vannak, amik felfedezésre és elvonulásra alkalmasak. A Kerengő Podcast júliusi adásában – amiben szintén a zarándoklatról volt szó – hangzott el példaként: Pozsonyból elzarándokolni Nápolyig, ahol a református gályarabokat hajóra tették.
De persze célszerű kisebb utakkal kezdeni, esetleg szervezett zarándoklatokat keresni. Erre a Dunántúlon is van lehetőség, például az SDG Református Diákmozgalom szervezésében. Az MRE Gyökössy Endre Intézet kifejezetten református lelkipásztoroknak szervez zarándoklatokat, a közelmúltban például a Bakonyban volt egy (erről a Meg van írva oldalunkon itt és itt olvashatnak róla beszámolót Soós Szilárdtól).
A lényeg az, ha késztetést érzünk arra, hogy elinduljunk, és az Istennel való közösségre koncentráljunk, kiszakadva a mindennapok sodrából, akkor azt reformátusként is megtehetjük.

A témával kapcsolatban ajánlom az Agapé adását (AGAPÉ - Úton, zarándokként), amiben éppen a bakonyi zarándoklat lelki vezetőjével, Szakács Gergely pápai lelkipásztorral is a zarándoklatokról beszélgetnek.