„Menőség” Istenhez tartozni

"Nekem a zarándoklatok során mindig a legtöbbet a találkozások adják, Istennel és emberrel, önmagammal. Az egymást és önmagunkat felfedező beszélgetések, az a nyitottság és vágy, ahogy rábízzuk magunkat Isten vezetésére és egymásra, ahogy megéljük valódi, élő köz-Ősségünket és hitünket." 
- Egy hittantanár kalandos nyara, tanulása - Zátrok Ágnes írása.

„Nehezen” indult az idei nyár. A tanév utolsó heteiben kiújult a lumbágóm, ezért egy hétre betegállományba kényszerültem. Ezt követően máris indult a Győr-Szabadhegyi Egyházközség hittan- és gyülekezeti tábora Balatonszárszón, az SDG Hotelben. Ha ez így nem lenne elég „húzós és bevállalós”, akkor még rátettem egy lapáttal, ugyanis pár nap múlva indult a hittan érettségi az Apor Iskolaközpontban, ahol mi is bizonyíthattunk Bálinttal. Vasárnap pedig, már egy tíz napos olaszországi, kempingezős zarándokútra indulhattam a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karával.

Hogy van ez? Félig gyógyult állapotban és fájdogálva, hogyan voltam erre képes? Nem is beszélve arról, hogy a hazaérkezés után másfél héttel egy újabb, ökumenikus zarándokútra indultam immár gyalog, amely 136 km volt Páty és Bakonybél között.

 - Honnan jön az a vágy, amit a fájdalom ellenére is továbbvisz (és néha “űzetésként” élek meg), amikor újra és újra tanulmányútra/zarándokútra indulok? - 

Ez a kérdés már régóta foglalkoztat, olyannyira, hogy a vallástanári szakdolgozatom témája is a pusztai vándorlás története volt, amely tananyag során ránéztünk a hittanórákon a tanulóimmal - párhuzamos történetként -, hogy a személyes életünkben is Isten által vezetett emberek vagyunk. Isten gondviselése, szeretete kísér bennünket életutunkon és vezet tűzoszlopként, miközben megtanulunk Vele járni azon az úton, ami az elköteleződés szövetségébe visz (konfirmáció), és amely életút végén is Ő vár ránk!

 - Miért jó útra kelni, zarándokolni és kimenni a pusztába, ami tulajdonképpen a hiány helye? -

Az Ószövetség történeteiben a pusztába való visszatérés prófétai jellegzetesség, része a próféták teológiájának. Nem a nomád életformához akarnak visszatérni, mint az ősatyák, hanem a tiszta hithez, mely az új életkörülmények között veszélybe került. A pusztában töltött idő az első szerelem, a teljes odaadás ideje, az az eszményi állapot a Jahvéval való kapcsolatban, amit vissza kívánnak, amire újra és újra vágyódás fogja el őket. Isten hangját nehéz meghallani anélkül, hogy ne vonuljunk ki néha életünk megszokottságából és kényelméből a pusztába (Varga Gyöngyi: Nomád teológia, Luther kiadó, Bp., 2020.).

Jézus megkeresztelkedése után kivonul a pusztába 40 napra, hogy megkezdje a szolgálatát. Jézusi tanítványságunk alapvető parancsa a „Kövess engem!” Az Újszövetségben Jézus maga szólítja meg és hívja el tanítványait, majd parancsa szerint tanítványainak útra kell kelniük, hogy mindenkit bevonjanak Jézus követésébe a föld végső határáig. Ezt a parancsot követi ma is egyházunk.

Az út, a zarándoklat és a pusztaság az Istennel való találkozás helye. Így viszont minden más értelemben is szól az evangéliumi ígéret, mert egyúttal Isten tanításának, gyógyításának helye, az élet más valóságának és jelenlétének a tere.

A Pál apostol nyomában II. zarándoklat során még inkább kitettem magam az útnak és a különböző extrém körülményeknek, elengedve minden kényelmet, komfortot és elképzelést. Nem volt elég a fantáziám arra, hogy elképzeljem, hogyan lehet végigsátorozni Olaszországot, kempingről-kempingre, egészen Nápolyig. Mindezt úgy, hogy még fel sem gyógyultam teljesen, épp, hogy túl voltam az első, nyári hittantáboron és érettségin, továbbá még sosem állítottam fel sátrat „késői felnőttkorom” ellenére. ???? Mindehhez kaptam egy teljesen ismeretlen, „random” lelkésznőt, Lilit sátortársnak (mondjuk ezt én kértem - Bölcsföldi Andrástól - teljesen megbízva lelki vezetőnkben). Nagyon vágytam erre az olasz zarándokútra, imádkoztam, hogy mehessek - és mivel minden imádság meghallgattatik (Mt 21,22) - beteljesült ez a vágyam, miközben jött a derékfájdalom… Úgy döntöttem, hogy útrakelek a „szupercsapattal”, legfeljebb, ha nagyon rosszra fordul az állapotom, megszakítom az utazást és hazajövök.

Nagy segítséget kaptam „alkalmi” sátortársamtól, Lilitől, aki nemcsak jó útitársnak, de jó lelki társnak is bizonyult, mivel esténként közös imádsággal tértünk nyugovóra. A lelki és fizikai erősödésemet jól szolgálta Lili első áhítata is, amit Pál Római levele 1,8-17 textusa alapján tartott, különösen: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” Az igaz ember pedig hitből egészként, egészségesként fog élni - egészítettem ki magamban. Az is különleges volt ezen az úton, hogy a naponkénti Ige és áhítat mellett, különböző előadásokkal készültünk, pl.: nehéz lenne elfelejteni Koni történelem előadásait, vagy Ildikó olasz gasztro-konyhás hangolásait, de mindenki adta a legjobb formáját az úton, őszinte önmagát. Én a reneszánsz művelődéstörténeti korszakból próbáltam minél több alkotói személyiséget bemutatni a hallgatóságnak, különösen a Firenzéből induló három nagy festő géniuszt, polihisztort és a kor irodalmi nagyjait. Ezek az előkészületek jelentették azt az emberit, amit mi, az útrakelők tudtunk hozzátenni ehhez a közös utazáshoz. Az egész út az ismeretek és a közös hit együtt utazása volt Isten- és egymás felé, jó Remény társaságában (F. Katalin Remény). Az út során többször énekeltünk különböző templomokban, de elnémultunk, amikor Nóri művészi előadásában régi, egyházi népénekeket hallgathattuk. A zarándokúton máshogy telik az idő, mert gyorsan suhant el velünk és bennünk ez a tíz nap, miközben rengeteg élménnyel, de főleg lelkiekben gyarapodva térhettünk haza. Az útvonal és annak áldásai szinte befogadhatatlan élményt jelentettek, de persze, mi megpróbáltuk: Ravenna, Bologna, Toscana, Siena, San Gimignano, Assisi, Róma, Pompei, Nápoly, Firenze kiemelkedő múzeumait, képtárait keresztény emlékhelyeit is bejártuk utunk során. A nyaram „topélményeit” tovább gazdagította még az ökumenikus, gyalogos zarándoklat közössége és a második hittantáborom Győrújbaráton.

Nekem a zarándoklatok során mindig a legtöbbet a találkozások adják, Istennel és emberrel, önmagammal. Az egymást és önmagunkat felfedező beszélgetések, az a nyitottság és vágy, ahogy rábízzuk magunkat Isten vezetésére és egymásra, ahogy megéljük valódi, élő köz-Ősségünket és hitünket. Találkozás és sokszínűség, rácsodálkozás a testvérekre mindarra, hogy milyen mélységek és árnyalatok jelenhetnek meg egy-egy beszélgetésben a "mostban". Vissza nem térő lehetőség. Aligha lesz mégegyszer lehetőségem Borival Róma utcáit járni szabadon és beszélgetni egy trattoriás ebéd mellet a szolgálatunkról a reziliencia szemszögéből. De az út során bejártuk a Róma alatt meghúzódó katakombák útvesztőit is, ahol az őskeresztyének tartották az összejöveteleiket, vagy ahol bújkáltak a megtorlások elől az üldözések évszázadaiban. Kitapintható volt a hitfolytonosság, az ebben rejlő megtartó erő, ugyanakkor a próbatételek sora is. Ezen az úton nem csak Pál apostolt követtük a Római levél segítségével, hanem az élő Istent, akit ő is követett. Vallástanárként úgy tudok hiteles lenni, ha ezeket a helyszíneket bejárva, az evangéliummal és valódi tapasztalással tudom továbbadni a tanulóimnak ezeket az ismereteket. A nyár során szerzett lelki, hitbeli élményeim átszövik a tudásanyagot és átélhetővé teszik a tanulók számára azt a közös evangéliumi hitet, ami hallásból van és a Szentlélek ajándéka, de a közvetítő szerep a hittanórákon az enyém. 

Az igaz ember valóban másként, hitből fog élni. Ez az a hit, amelynek ajándékai megtapasztalhatók már itt és most, pl.: a nyár áldásaiban és annak emberi képzeletet felülmúló gazdagságában, hogy a fájdalom és a nehézség is tud élménnyé, örömmé változni! Ez mostanra személyes tapasztalat, és nagyon “menő” tapasztalat.

S.D.G.