„…állhatatossággal fussuk meg az előttünk lévő pályát!”

A 2009. szeptember 25-én elhangzó püspöki jelentés teológiai alapvetése

Engedjék meg, hogy beszámolómat a fenti Ige alapján egy üzenet megfogalmazásával kezdjem. A hosszútávfutás gyötrelmes sport, de számos áldása van. A futó kénytelen letenni minden felesleges terhet, ami akadályozza a szabad mozgásban.

Az emberi test megfeszül, a szív hevesen dolgozik, az agy és a lélek felfrissül, miközben minden salakanyag, feszültség és gonoszság izzadságként távozik a szervezetből. Az ember szenved, és mégis valami csoda történik ezalatt, mert miközben fogy a testi erő, helyébe az Úr ereje árad. Az ember tudja, hogy úton van és egyre közeledik a cél. Tudja, hogy a célba érkezés öröme semmi máshoz nem hasonlítható. Ez teszi a futót állhatatossá. Ezért nem engedi, hogy bármi is letérítse az útról. A bűn eredeti jelentése ugyanis a cél szem elől tévesztése. Pál gyakran hasonlítja e világban a keresztyén életet futáshoz. Nézzünk fel Jézus Krisztusra, aki nemcsak állhatatosan végigfutotta pályáját, hanem erőt is adott ehhez a futáshoz. Nem fáradhatunk meg, és nem csüggedhetünk!
A fenti Igére tekintettel Egyházkerületünkben végzendő szolgálatunk számos fontos területe közül két terület egyre hangsúlyosabbá lesz. Az egyik a személyes találkozások fontossága, azaz a pásztoráció; a másik pedig a misszió.
Mostani püspöki jelentésemben a személyes találkozásokra vonatkozó teológiai alapvetést szeretném elvégezni. A következő püspöki jelentésben (ha az Úr megengedi) a misszió teológiai alapvetésére szeretnék kitérni. Barth Károly Ember és Embertárs című munkája e területen számomra meghatározó.
Barth szerint a találkozás (Én – Te viszony) az a létforma, amelyben először is egyik fél szembenéz a másikkal; láttatja magát a másikkal. Ha az egyik ember a másik szemébe néz, azzal lehetővé tette, hogy a másik meg az ő szemébe nézzen. Találkozásban lenni az egyik ember nyitottságát jelenti a másik számára. Máris nem vagyok önmagamé, (magamnak való), de te sem vagy önmagadé, hanem az én számomra való is vagy, részünk van egymásban. És mindaddig, amíg ez hiányzik, amíg fenntartásaink vannak, amíg tartózkodunk egymástól, addig rejtve vagyunk a másik számára. Bürokráciának nevezzük azt, amelyben ez a kölcsönös nyitottság hiányzik. A bürokrácia a vakok találkozása; az a hely, ahol az embert sémák, alapelvek, szabályok szerint kezelik: kezelők és kezeltek kölcsönösen láthatatlanok maradnak egymás számára. A bürokráciával pedig az embertelenség újra és újra felüti a fejét. Nem a hivatalnok, hanem a bürokrácia az, ami minden körülmények között embertelen.
A találkozás azonban nemcsak azt jelenti hogy látjuk a másikat és láttatjuk magunkat. Nekem és neked beszélnünk kell egymással, neked és nekem meg kell hallgatnunk egymást. A puszta látás révén még nem ismerjük egymást, még nem adódott alkalom arra, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Amíg az egyik csak látja a másikat, arra van utalva, hogy maga alkosson képet magának a másikról; csak saját mértéke szerint értheti meg a másikat. Így csak a kölcsönös szembenézés állapota marad, ahelyett, hogy foglalkozni kezdenénk egymással. Ekkor kezdődik a beszéd szerepe, a száj és a fül emberi felhasználása. A beszéd az én aktív nyilatkozatom önmagamról, mellyel átlépem puszta láthatóságom kénytelen határát feléd, a másik ember felé. Segítséget nyújtok neki abban, hogy magam mondom el, hogy ki vagyok, mit akarok, és miként akarom azt, és mi a másik tennivalója. E tekintetben őszintén kell nyilatkoznom magamról. A megszólítás azt jelenti, hogy létünkkel kopogtatunk a másik embernél és bebocsáttatást kérünk. Világos, hogy a személyes érdek mindig inkább magába gubózásra, a hallgatásra és nem közösködésre, tehát nem a másik ember megszólítására késztet. Persze két ember beszélgethet úgy is miközben saját érdekeiket nézik, önmagukat igazolják, magukon akarnak segíteni, és így csak elbeszélnek egymás mellett; ez monológ a dialógus helyett, ilyenkor csak hallják egymást, félrehallják egymást, azt hallják meg a másik szavából, amit ők maguk keresnek azokban. Ezek az üres szavak. Legtöbb szavunk üres, barbár szó, mert nem egymáshoz beszélünk, és nem is akarjuk meghallani egymást. Beszélünk anélkül, hogy keresnénk egymást és segítenénk egymáson. Így folyik ez előadásokban, vitákban, könyvekben, újságokban, prédikációkban. Mindez csak propaganda. A szó inflációja. De nem a szavak üresek, hanem az emberek. Mégis az ebből fakadó bizalmatlansággal és kiábrándultsággal teljességgel hátat fordítanánk a „humanitásnak”.
Találkozni harmadsorban azt jelenti, hogy segítséget nyújtunk egymásnak, mert ha én és te valóban látjuk egymást, ha beszélünk egymással és meghallgatjuk egymást, akkor elkerülhetetlenül kölcsönösen cselekvésre hívjuk egymást. Segítünk és segítséget fogadunk el. A segítségnyújtás aktív odaállás a másik ember mellé, kiállás a másikért. Az ember tudja azt, hogy magának kell az életét leélni, és életéért önmaga felel, de az ember ezt a felelősséget nem tudja elviselni, ha nem segít neki embertársa. Azzal, hogy az ember él, embertársa után kiált, hogy ne hagyja magára. A másikért élni, erre képtelenek vagyunk. Erre egyedül Jézus Krisztus volt képes, aki érettünk élt és érettünk vállalta a felelősséget. De segítségére lenni a másik embernek, erre képesek vagyunk. Szabadítást, győzelmet nem adhatunk neki, de bátorítást és vigasztalást igen.

Csatolt dokumentumok

• Püspöki jelentés-2009.09.25. ( 172.8 KB )