Valóban feltámadott az Úr!

Nagyhét feladata, hogy megérkezzünk Jézus Krisztushoz, hogy hittel megvalljuk és hirdessük: Ő az egyetlen Megváltó, Isten fia. Nagyheti, húsvéti beszélgetés Steinbach József püspökkel.

„Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által”.  A virágvasárnapi bevonulás módjára utalva hangzik ez el. Nagyhét eseményei alatt többször van utalás a jövendölésre, arra, hogy Isten akarata szerint történnek a dolgok. Mit üzen ez számunkra?

Vallom, hogy a Krisztus-eseményt, Isten megváltó szeretetét konkrét prófétai ígéretek sok száz évvel Jézus Krisztus eljövetele előtt megprófétálták.
Nekünk, és személyesen nekem ebben az a csodálatos, hogy amint megtörtént a bűneset, Isten azonnal érvényesítette mentő szeretetét. A bűn, amivel a ma embere nem tud mit kezdeni, az az, hogy az ember elszakadt az eredetétől, az élet forrásától, attól, Aki nélkül nem tud élni. Olyan ez, mint a lomtalanításkor talált kütyü, ami valahonnan, egy nagy szerkezet egészéről letörött, és igazából onnantól kezdve nincs értelme, kidobandó. Ilyen az ember is elszakadva Istentől, de Isten nem akarja az embert ebben az állapotban hagyni.

A bűneset után – noha ott elhangzik jogosan a bűn büntetése, mert Isten nem mondhat igent arra, ami nem jó, ami Őnélküle történik, mert az nem az ember életének teljességét szolgálja – elhangzik az első prófécia, amit ősevangéliumnak hívunk. Én nagyon nem szeretek fázni, az valami ridegség, az rossz érzés. Az ember az Édenkertből kikerülve, Isten közelsége nélkül elkezdett fázni. Ebben a fázásban, lelki és testi értelemben is benne van minden, ami rossz. Isten a szégyen eltakarására és a fázás ellen azonban bőrruhát készített az embernek. Ahhoz, hogy ezt megtegye, olyat kellett tenni, amit eddig még az állatokkal sem csinált: le kellett vágni egy bárányt, annak a bőrét kikészíteni, ebből lett a bőrruha. Ehhez egy állatot kellett feláldozni, ez az, ami aztán Jézusban teljesedik be: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) Tehát abban a pillanatban, ahogy megtörtént az egészről való letöretés, Isten leszakadt életünket egyből mentő szeretettel próbálja az egészhez illeszteni, hogy ne legyen kidobandó kütyü az életünk.

Onnantól kezdve aztán próféciák sorozata utal erre. A karácsonyi üzenetre konkrét jövendölések vannak, például Mikeás próféta könyvében arra, hogy Betlehemben fog megszületni. Ézsaiás próféta könyve tele van jövendölésekkel: „Íme, a szűz méhében fogan, fiút szül, és Emmánuelnek fogja hívni” (Ézs 7,14), vagy a kilencedik fejezetben „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9,5). A tizenegyedik fejezetben pedig Dávid vérvonalára utalva prófétálja: „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről.” (Ézs 11,1) Ebben a gyönyörű próféciában leírja azt a békességet, amely majd ráköszön erre a világra, ami emberi értelemmel felfoghatatlan békesség és teljesség, tehát a paradicsomi állapot. Már ezt is megígérte Ézsaiás! A Virágvasárnapi történésre is vannak egyértelmű próféciák: „Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak 9,9) A váltsághalálra pedig Ézsaiás az 57-ik fejezetben az Úr szenvedő szolgájáról beszél, vagy a 22. Zsoltár Krisztusnak a szenvedéséről egészen konkrétan, a feltámadás örömhíréről pedig a 16. Zsoltárban így: „Mert nem hagysz engem a holtak hazájában,” (Zsolt 16, 10). Az Ószövetség a próféciákon túl is mindenben arra mutat, hogy Isten nem akarja a bűnös ember halálát, hogy magához öleli népét és népén keresztül az egész világot.

A próféciák beteljesedését foglalja össze a feltámadás himnusza, Pál korinthusiakhoz írt első levelének 15-ik fejezete. Az apostol hangsúlyozza, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért, eltemették, feltámadt és megjelent az írások szerint, tehát beteljesítette Isten az ígéretét. Beszámol azokról, akiknek megjelent a feltámadt Úr, tudósítva a kétségtelen valóságról. Pál alázattal közli, hogy végül neki, mint méltatlannak is megjelent, és Isten hozzá való kegyelme nem lett hiábavaló. Isten bennünk munkáló kegyelme sem lesz hiábavalóvá.
A próféciákkal kapcsolatban tehát az első, legfontosabb üzenet, hogy Isten azonnal ott van a bajban, szeretetével intézi dolgainkat.  Ezt én olyan sokszor megtapasztaltam már az életemben, lelkészi szolgálatomban, a gyülekezet életében és egyházvezetőként a Dunántúlon és az országos egyházban is. Amit az Isten megmond, az beteljesedik és majd kiteljesedik, amit Isten megmond, az úgy van és úgy lesz, és ez nagyon sok erőt ad.

A Dunántúlon ezt a békességet adó erőt tapasztalhatjuk, amiért egyedül Istennek adhatunk hálát…

Valóban, érzem, érezzük a Dunántúlon is ezt az erőt. Ha belegondolunk abba, hogy milyen egységben élhetünk itt, leborulunk Isten előtt. Hálával vagyunk gyülekezeteinkért, szolgáló testvéreinkért, azért a családért, amit dunántúli reformátusságnak hívunk.

Egyedül Isten a mi támaszunk, reménységünk és segítségünk, ezért neki adunk hálát azért is, hogy a kerület kiegyensúlyozott, felelős gazdálkodást folytatva évek óta pénzügyileg is tehermentes, sőt tartalék is van a továbblépésre.

Tapasztaljuk, hogy ismét egyre élénkebb lelki élet jellemzi kerületünket, hogy újra elkezdődött sok tartalmi program. Örömmel éljük meg azt, hogy mennyi mindent kapunk a misszión, a pásztoráción, a kommunikáción, az intézményeinken keresztül. Hálával vagyunk a gyűjteményekért köszönve Köntös László korábbi és Gerecsei Zsolt jelenlegi vezető munkáját. Pápai gimnáziumunk régi fényében tündököl, a legkeresettebb középiskolák között van, mindezért hálásak vagyunk az ott dolgozóknak, külön Baráth Julianna volt és Ferenczi Alpár jelenlegi igazgatónak. Ugyanúgy hálával vagyunk teológiánkért, ahol Dr. Balla Ibolya rektorasszony vezetésével készülnek a szolgálatra a jövő lelkipásztorai.

A programokra gondolva örömmel vettük újra birtokunkba a kerület vérkeringésének fontos épületét, a felújított balatonfüredi Siloám Református Missziói Otthont, Szabó Gábor és Oláhné Gerzsenyi Zsuzsa vezetésével. A Dunántúl, de szent büszkeséggel mondhatjuk, hogy az ország legnagyobb református fesztiválja a REND, ahol több ezren élhetjük meg az összetartozás, a béke, az öröm érzését. A 2026-os, veszprémi fesztiválnak is jó ütemben haladnak a szervezési munkái.

Ezért a dunántúli egységért országosan is imádkozunk. Isten a legnehezebb helyzetben sem engedi el az Ő népe kezét, mellette van. Ez az ígéret szól az Ő népének, az egyes embernek, és rajtunk keresztül az egész világnak.

„Hozsánna Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban!” – kiáltja a tömeg Jézus bevonulásakor. Messiást, szabadítót, megmentőt várnak, de ez a várakozás leginkább politikai, társadalmi felszabadulás vágyakozása. Ilyen értelemben manapság is sokat emlegetnek messiást. Fontos tisztán látni, hogy ki az, aki a szamárháton bevonult.

Hozsánna! Ez a 118. Zsoltárból való idézet akkoriban egy megszokott liturgiai szokás volt. Valójában ez egy könyörgés: Segíts meg, Urunk! Virágvasárnap az a valaki vonult be Jeruzsálembe, aki egyedül tud segíteni rajtunk.

Tele van az életünk, meg ez az egész világ gubancokkal, szinte mást se látunk. Ezt az életünket nehezítő gubancot magunktól nem tudjuk elvágni. Egyedül Jézus az, aki a kezünkbe tudja adni az ollót, hogy át tudjuk vágni ezt a mindent béklyóba fogó gubancot. Ő az egyetlen segítség! Nélküle hiába van tudás, tehetség... Tisztelem a tehetséget, de őszintén mondom, hogy engem már önmagában ez nem érdekel! Ahol nincs hit, ott az emberi tudás és minden szándék, erőlködés a visszájára fordul. Egyszerűen nincs megoldás Őnélküle!

 (Zsigmond István: Virágvasárnap)

A kérdés az, hogy a virágvasárnapi tömeg tudja-e, hiszi-e azt, amit mond. Azt, hogy aki jön, az áldott és áldást hoz az emberiségnek, és valóban az Úr nevében jön, úgy mint aki Dávid fia, ami egy messiási felségjelző.

Tudjuk, hogy a zsidó nép valójában politikai messiást várt. Valakit, aki a választott népet visszahelyezi az első helyre, a népek fölé, és megszabadítja őket a római igától. Azt látjuk végig, nem tudták elfogadni, hogy Ő sokkal több, mint politikai messiás.
A politika félreérthető kifejezés, én inkább úgy mondom, Isten népe evilági messiást várt, aki az adott helyzet problémáját megoldja, lehetőleg úgy, hogy minket emel fel a többiek fölé, és nekünk (nekem) ad igazat.

Erre gondolva érzem a megújulás szót is terheltnek – az ébredés az nem terhelt, mert az teljes egészébe Isten műve. Mióta lelkész vagyok, csak ezt hallom: megújulás kell. Valójában ebben a „megújulás” várásban ezt az evilági messiásvárást érzem, azt, hogy akkor had’ jöjjünk már mi, majd mi megmutatjuk, hogy ami régen volt, azt meguntuk, kijelölünk valakit, aki majd megoldja a problémákat, utána meg szapuljuk… Ha ezt a valóságos megoldást nem Jézus Krisztustól várjuk, és nem merünk szamárrá lenni, és az Urat hordozni, azaz Krisztoforoszok lenni (jelentése: Krisztust hordozó), és nem merünk az Úr nevében fellépni, hogy Ő a segítség, belátva, hogy a küldetésünket csak Őt képviselve tölthetjük be, akkor igazából csak önmagunkat képviseljük, bármely nemes ügy mögé bújva is; azt, hogy a másik a hibás, nekem legyen igazam, az én érdekeim érvényesüljenek, és akkor az ambíció vagy sértettség irányít. Ez nem a megoldás, hanem a békétlenség felé vezet.

A virágvasárnap-történetben kiderül, hogy a sokaság nem tudja, nem hiszi, amit mond. Ez azt is jelzi, hogy csak „buli” van, nyilvánosság és látványosság van, de valódi öröm az az Úr nélkül nincs. Ezt ezernyi módon látjuk ma is a világban.

A Virágvasárnap egyik üzenete, feladata, hogy a Nagyhéten keresztül meg kell érkeznünk Jézus Krisztushoz! Hiszem-e, tudom-e képviselni és hirdetni, hogy Ő az egyetlen Megváltó? Ha igen, akkor ezt Isten százszorosan adja vissza. Ez nem egy üzleti viszony, hanem Isten áldása.
Az Úr nélkül csak látványosság, hergelés, buli a virágvasárnapi bevonulás és nincs valóságos öröm. Felismerem-e tehát, hogy Krisztus az igaz válasz a hozsánnára, és tudom-e az Urat képviselni, hogy Ő legyen az első? Ha igen, akkor minden a helyére kerül.

A főpapok és a vének sejtették Jézus hatalmának forrását, de elzárkóztak előle, letagadták azt, halálra szánták. Azt látjuk, hogy a tanítványok sem voltak ekkor még tudatában annak, hogy ki a Mesterük. Számunkra a teljes húsvéti történet ismert. Elég ez a tudás arra, hogy megvallhassuk: Tudjuk, hisszük, valljuk az Ő hatalmát!

A főpapok, írástudók, farizeusok, Isten akkori népének vezetői, mint tanult emberek nagyon jól ismerték az írásokat, sokkal többet láttak, tudtak, mint a tanítványok. Látták Jézus mennyei hatalmát, de az irigység, a félreértett hatalomvágy vezérelte őket.

A tanítványoknál pedig az a helyzet, hogy még a feltámadott Jézussal való találkozás sem hozta el számukra az igazi változást. Ez Pünkösdkor, a Szentlélek által történik meg. Mindaddig nem értették, hogy mi történik, hogy kicsoda valójában ez a Jézus. Látjuk, hogy mennyire nem tudták felvállalni Őt, gátolta őket az emberi félelem. Ami most a gályarab prédikátorok évfordulója kapcsán felmerül bennem, hogy vajon mi meddig merünk, tudunk elmenni a Jézus Krisztussal és az Ő egyházával való felvállalásban. Képesek lennénk eljutni a mártíromságig? Számtalan kérdés merül fel bennem is. Mindezt alázattal mondom ki, mert az emberi félelmet és rettegést soha ne becsüljük le, amíg mi magunk nem voltunk ilyen helyzetben. A tanítványok szertefutottak és egyedül hagyták Jézust a szenvedésében, mert még mindig nem tudták és hitték, hogy ki is Ő valójában.

A Nagyhét azonban elsősorban arra hív, hogy magunkat vizsgáljuk meg, milyen lelkület feszül bennünk. Számunkra ismert a teljes húsvéti történet és annyi mindent kaptunk már ennek az áldásából. De vajon hisszük-e, valljuk-e a feltámadott Urat, az Ő hatalmát? El tudjuk-e mondani az első keresztyének hitvallását, az ikhthüsz (Jēszúsz Khrisztosz Theoú Hüiosz Szótér), Jézus Krisztus Isten Fia a Megváltó! Ennek igaz megvallása a Szentlélek munkája, ez ébredés, ez Isten műve! Egyházunknak, egész keresztyénségünknek több mint megújulásra, hanem erre az ébredésre van szüksége, hogy egyszerre csak megvilágosodik értelemmel, szívvel, akaratban és cselekvésben is ez a csoda, hogy Jézus Krisztus Isten Fia a Megváltó, akiben valóban az ígéretek teljesedtek be!

Húsvétot „szép” ünnepnek tartjuk, időben is kedves a számunkra, a természet újraéled, minden olyan csodás… De tudunk-e mit kezdeni valójában egy szenvedő Istennel, a halállal és az üres sírral?

Emlékszem, gyerekként Karácsonykor szinte odafagytunk a templom falához. Nem éreztem az isteni szeretet melegségét, amiről a lelkész prédikált. Húsvétot azért szerettem jobban, mert akkor már meleg volt. Ez persze csak egy gyerekkori megközelítés. De nem véletlen, hogy a húsvéti örömhírből nőtt ki a keresztyénség, hiszen gyakorlatilag ott mutatkozott meg, hogy ki Jézus valójában.

(Zsigmond István)

Mindent a Húsvétból, Jézus Krisztus feltámadásából visszafelé kell értékelnünk. A kereszthalál is csak ebből a szempontból érthető meg. A világ nem tud mit kezdeni ezzel, értetlenül kérdezik: miért egy kínok között meghalt, megfeszített, megalázott valakit ünneplünk? Csak a húsvéti összefüggésben érthető meg, hogy Isten jót akar. Isten az élet Istene, az örökélet, az újélet Istene, aki azért született meg Karácsonykor és vonult be aztán Virágvasárnap Jeruzsálembe, majd szenvedett és halt meg a kereszten, hogy aztán megmutassa: A mennyei világ minden szépségét ajándékozta vissza nekünk az Úr, miközben mennyei erejével elhordozott és megszépített minden rútságot. Isten szép, széppé tesz, hogy mi is széppé tegyük mások életét.

A húsvéti történetnek a paralelje (ami a 2026-os REND fesztivál vezérigéje is lesz), amikor Jézus Krisztus lecsendesíti a tengert és elhangzik a kérdés: Kicsoda ez? Húsvétkor látszik meg igazán, hogy kicsoda Ő. De Húsvét csak üdvtörténeti ünnep marad számunkra, ha nem lesz személyes Pünkösdünk, nekünk meg az egyháznak is, hogy hittel elmondhassuk, Ő az, aki tényleg megoldott mindent! A tenger lecsendesítésének története egyfajta önreflexióra is hív. Szembesülni azzal, ki vagyok én, milyen helyzetben vagyok, milyen helyzetben van az egyház, milyen helyzetben van a világ…  És minden háborgó körülmény ellenére Jézus mégis azt mondja: menjünk át a túlsó partra. Nem küld, hanem velünk jön, sőt, elől megy, vezet bennünket. A túlsó part, ahol meggyógyítja a gadarai megszállottat, a gyógyulásnak, az ördögűzésnek, a minden megkötözöttség oldásának a túlpartja, és életünk egy pontján az örökélet túlsó partja is ez. Bármilyen vihar csap le az életünkben vagy az egyházban, és úgy tűnik, hogy Jézus közben alszik. Noha az is Jézus istenségét igazolja, hogy Ő az életveszélyes viharban is tud aludni, Őbelőle a menny békessége árad mindenkor. Ő mindig ott van velünk. El ne felejtsük felébreszteni Őt, mert Őnélküle elveszünk, egyedül Ő az, aki lecsendesíti a vihart. Feltámadásával megmutatta, hogy Ő valóban minden vihart le tud csendesíteni, és átsegít bennünket a megoldások, a szép, az örömök, a teljes élet, a gyógyulás és aztán az üdvösség túlsó partjára.

Abban a reménységben, hogy van személyes Pünkösdünk, mit jelent számunkra Húsvét, az a nap, amikor arra ébredünk, hogy feltámadt Urunk van?

Húsvétnak konkrét áldásai vannak a Szentlélek által egyéni, közösségi és egyházi életünkre nézve.

A feltámadás himnuszban Pál pontosan így fogalmaz: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Kor 15,20) Az apostol kiemeli: első zsengeként, de nem egyetlenként, hanem követik, akik hisznek Őbenne. Pál nagyon határozottan beszél a test feltámadásáról, ami egy konkrét testi feltámadás – nem ez a test, hanem egy lelki test támad fel, tehát megőrizzük személyazonosságunkat. A Biblia szól az új ég és az új föld teremtéséről, ami egy konkrét színtere az örök életnek.

Itt szerepel a legkonkrétabb ígéret is, hogy eljön az a pillanat, „amikor majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben.” (1Kor 15,28) Még Krisztus is átadja Istennek a hatalmat, és ez az a felfoghatatlan, emberi teológiát, gondolatot túlszárnyaló üzenet, a „mindenek helyreállítása”…

Nagyon magasra, emberi értelemmel fel sem fogható magasságokig megy el az ígéretekben Isten Igéje, majd a végén visszamutat a földi életünkre: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58) És ez vonatkozik ebben a földi életben ránk, életünk minden percében!

Tehát Krisztus feltámadásából konkrét áldások fakadnak: újélet, örökélet, a köztes létben már elkezdődik az üdvösség, nemcsak Ő támad fel, hanem mi is, a test feltámadása, megőrizzük személyazonosságunkat, sőt, Isten lesz minden mindenekben. És bár itt még minden hiábavalóságnak tűnik, minden darabokban van, de hitben átélhetjük azt, hogy még ha hiábavalónak is tűnik minden, még akkor sem az! Naponkénti feladat ezt a reménységet elkérni, és adatik; elfáradunk bár, de meg nem fáradunk.

(Zsigmond István)

Ez az egyetlen dolog, ami értelmet és tartást ad az életünknek. Ahogy azt az emmausi tanítványok példáján látjuk: szomorúan mennek, majd találkoznak a feltámadott Jézussal, örömmel lesznek hírvivők és mennek szinte azonnal vissza Jeruzsálembe hirdetni: valóban feltámadott az Úr! (Lk 24,34)

Ez a bizonyosság hatással van mindenre, a személyes életünkre, házasságunkra, családunkra, gyermeknevelésünkre, konfliktuskezelésünkre, hivatásunkra, az egyházban való buzgóságunkra (és nem túlbuzgóságunkra), hogy örömmel és alázattal hirdessük Krisztust mindenben. És hiszem, hogy rajtunk keresztül hatással van arra a világra is, amelyben olyan reménytelennek tűnik most a helyzet.

Van reménységünk, van értelme és öröme az életünknek, mert feltámadt Urunk van! Áldott Húsvéti ünnepet kívánok mindenkinek!

(Fotók: Steinbach József)