Találkozás a kárpátaljai reformátusokkal II. - "Verecke híres útján..."

Adminisztrátor, 2009-10-19 08:20:27

Október 11. és 13. között Kárpátalján járt Dunántúli Református Egyházkerületünk vezetése: a püspök, a főgondnok, a főjegyző és a főtanácsos. Szükségét érezzük, hogy eleven legyen kapcsolatunk a mai határainkon túli református egyháztestekkel, ennek érdekében pedig elengedhetetlennek látjuk a személyes kapcsolatokat, a közvetlen tapasztalatszerzést.

Nehéz röviden szólnom sokrétű és sokszínű benyomásainkról. Mindenképpen szeretném önmagunk számára példaképül állítani ottani református testvéreink mély keresztyén hitét a megmaradásban, elszántságát a cselekvésben. Kívül-belül igényesen felújított református templomokat, megújult parókiákat láttunk. Az volt a benyomásunk, hogy a szovjet diktatúra alatt minden ingatlanától megfosztott Kárpátaljai Református Egyház valamiféle szent megszállottsággal építkezik, gyarapítja ingatlanait. Nagyberegben olyan építkezés – iskolai ebédlő, fiúinternátus, tornaterem – kezdeteit láttuk, amelyhez itthon legfeljebb súlyos tízmilliók birtokában mernénk hozzáfogni. Ezeket náluk jórészt atyánkfiai erős hite pótolja. Enélkül semmire sem jutnának. A szerényen szólva is szűkös anyagi viszonyaik között is a miénknél sokkalta nagyobb a gyülekezetek áldozatkészsége. Kétségtelen, hogy kapnak külföldi – benne nem jelentéktelen anyaországi – segítséget, de magasröptű terveiket nem ezekre alapozzák.
Úgy tűnik, lényegesen szilárdabb náluk az egyházfegyelem, mint az anyaországi Református Egyházunkban. Náluk esetenként még az Úrvacsorától való eltiltással is lehet az egyházfegyelmet erősíteni. A kemény diktatúra megszűnése után – sajnos részben anyaországi hatásra – náluk is megjelentek a bomlasztás erői, amelyek hatásukban vetekedtek a sztálinizmussal, de mára láthatóan lecsillapodtak a kedélyek. A nyolcvannál több lelkészük legnagyobb része fiatal, akik többnyire Budapesten, Debrecenben, illetve Sárospatakon végezték teológiai tanulmányaikat. Több olyan fiatal lelkésszel találkozhattunk, akiknek az egyházvezetés iránti lojalitása egyértelműen korrekt.

Mintegy 54.000 járulékfizetőt tartanak nyilván. Ennek alapján a kárpátaljai reformátusság létszámát 80-100.000 főre is becsülhetjük. Náluk gyakorlatilag nincs „látens” reformátusság. Még a legszűkösebb körülmények között élők is fontosnak tartják egyházfenntartói járulékuk megfizetését. Ezt csak részben magyarázza az a tény, hogy a reformátusság nagy része falun él, ahol még érvényesülnek a falusi közösségi összetartozás erői.
Természetesen néhány történelmi látványosságot is megtekintettünk. Tisztelegtünk a Vereckei hágó felett álló honfoglalási emlékmű előtt. Szomorúan láttuk, hogy ártó kezek folyamatosan rongálják az emlékművet – avagy netán meggondolatlan honfitársaink emelnek ki belőle egy-egy követ emlékül? Mélységes együttérzéssel hajtottuk meg fejünket az egykori szolyvai fogolytábor áldozatainak impozáns emlékműve előtt. Magyarok ezreit pusztították el gonosz szándékkal csupán magyar voltuk miatt. A kommunista diktatúra lényegéből fakadóan évtizedekig még az emlékezést is megtiltották az áldozatok hozzátartozóinak. Büszke örömmel emlékeztünk a ’Munkács várába szorult szabadság” nagyasszonyára, Zrínyi Ilonára és fiára, a „nagyságos fejedelemre,” miközben a kettejüket ábrázoló impozáns szoborban gyönyörködtünk.

Jó érzéssel állapíthattuk meg, hogy jelentős mértékben lelassult a kárpátaljai magyarság elvándorlásának folyamata, sőt –a folyamat ellenkezőjével, az anyaországi fiatal diplomások – lelkészek, orvosok – Kárpátaljára történő áttelepülésére is akad példa - többnyire házasságkötés révén. Ottani református testvéreink olyan – mélységesen mély istenhiten alapuló – optimizmust sugároztak, amely számunkra is példa lehet társadalmunk mélységes erkölcsi válságból való kimenekedése útjának keresésében. Érdemes tőlük keresztyén hitet és cselekvő magyarságot tanulnunk.