Ünnep és önkritika - Néhány szó a református folyamatról

Reformáció napján nekünk, reformátusoknak ünnepelni illik. Van miért. Fantasztikus történet van mögöttünk, s tényleg, mindenekelőtt Istennek kell hálát adnunk, hogy mi ennek a fél évezredes történetnek részesei lehetünk. E máig érő történeti folyamat nélkül ma legfeljebb egy bő lábjegyzet lehetnénk, nem több, s templomainkra pedig ki lehetne írni az oda látogató turistáknak, hogy ott valamikor egy keresztyén vallási csoport működött, akik magukat reformátusoknak nevezték…

De hál’Istennek nem így van. A Reformáció nem egy rólunk leválasztott történeti emlék, hanem ma is élő és identitásformáló folyamat. Igen, a református identitás alapvetően és meghatározóan történeti közösségi folyamat, s reformátusnak lenni e történeti folyamban való részvételt jelent. Ha ez nem így lenne, ha a református mivoltban nem lenne ott ez az évszázadokon keresztül áthagyományozott közösségi történeti öntudat és identitás, akkor ma nem lenne reformátusság. Ez a történeti folyamat teremt közvetlen kapcsolatot a ma és a 16. század között.

E közösségi múlt nélkül nem lehet ma református identitásról beszélni. S lehetnek bár közöttünk ma is feszültségek,teológiai viták, belső érdekellentétek, kulturális különbözőségek, mégis, ebben a közös történetben való részvételünk, ami, akárhogyan is, még széttagoltságunkban is egységet hoz létre. Ez az a református folyamat, amelyet kívülről nem nagyon lehet megérteni, amelyben részt kell venni, s amely által a református identitás az időben újrateremti önmagát. Ezt nem lehet íróasztal mellett megtanulni, sőt ezt a sokszínű és sok tekintetben ellentmondásos identitást kívülről megérteni sem lehet. Ez, ha úgy tetszik, minden intellektuális tájékozódást és elméleti kutatást megelőző történeti adottság, amelyben kikutathatatlan módon egységgé formálódik teológiai meggyőződés, közösségi érzület, áthagyományozott életforma, szokások, gesztusok, szimbólumok bonyolult rendszere. Egyszóval ez a magyar református folyamat az a történeti hordozó eszköz, amely nélkül , emberileg szólva, a Reformáció ma nem lenne több, mint rólunk leválasztott vallástörténeti emlék.

Tartok tőle, hogy akik a református identitás történeti folyamatszerűségéről lekicsinylően beszélnek, s az egész történeti folyamatot valamiféle vélt megújulás kedvéért egy mozdulattal kidobnák az ablakon, nem tudják, mit mondanak. Ha a megújulási szándék valamiféle neofita buzgóságból, vagy a múlttal való meghasonlásból fakad, akkor éppen a református folyamat folytonossága szakad meg, s szembe kerül egymással múlt és jelen. Akkor generációk, kegyességtípusok feszülnek egymásnak a reformátusságon belül, akkor sajnálatos módon a református hittudat pártokra szakad, s létrejön egy nehezen megfogható, de mégis jelenlévő belső megosztottság, amelynek forrása éppen a református folyamathoz való viszony.

Ami engem illet, a református folyamat folyamatszerűségét őrzöm, mint a szemem fényét, még akkor is, ha látom belső ellentmondásait, következetlenségeit, sőt hűtlenségét és bűneit is. Nem vagyok hajlandó saját közösségi történetem folyamatát és a megújulást kijátszani egymással. Sőt, a református folyamatban Isten minden személyes döntésemet megelőző, kiválasztó és elhívó, eleve elrendelő végzését látom. Ugyan már, beszélhetne-e itt bárki is megújulásról a reformátusságon belül, ha a református folyamat már minden missziói buzgóságot megelőzően ne létezett volna? 

Érteni és érzékelni kell tehát ezt a folyamatot. Részt kell venni benne. Mégpedig tudatosan. Reflektálni kell rá. E reflexió nélkül, a folyamatban való részvétel öntudatlan marad, néma és önmagába zárt. Önkorrekcióra képtelen.

Nos, ha lehet az ünnep kapcsán önkritikát is gyakorolni, akkor én a református folyamatra való nyilvános közösségi reflexió hiányát említeném. Inkább látok öntudatlan közösségi bentlétet a folyamatban egyrészt, másrészt éles, sőt agresszív egyéni és kisközösségi kritikát a református folyamattól való elidegenedés és a folyamattal való meghasonlás nyomán, s csak nagy ritkán találok közösségi reflexiót a folyamatra a folyamon belül. Minden ellentmondásosságával együtt a nyilvános közösségi reflexió ilyen mozzanata volt számomra legutóbb a rendkívüli Zsinat. Meglehet, sokkal gyakrabban kellene lehetőséget teremteni önmagunk számára az önreflexióra.

Nos, számomra a Reformáció ezt a kettőt jelenti: részt venni a folyamatban, másrészt reflektálni rá. Mi mást tettek Kálvinék, ha nem ezt? Benne éltek egy másfél évezredes folyamatban, részesei voltak egy hosszú történetnek, másrészt erre a történetre reflektáltak, ezt a folyamatot újraértelmezték. Ezért a Reformáció számomra nem elsősorban tantételeket jelent. (Mégoly, egyébként igaz tantételekből is lehet a szó rossz értelmében dogmát csinálni. A Reformáció tanaiból is.) Hanem mindenekelőtt: viszonyulást. Egész pontosan: a saját történeti folyamathoz való reflexív viszonyt, a folyamaton belül. A legplasztikusabban ezt a viszonyulást talán az Ecclesia semper reformari debet elve fejezi ki: az Egyház, mint a történeti folyamaton túlmutató valóság már eleve van a maga teljességében, ám mégis mindig befejezetlen. Folytonos reflexió tárgya a hitben. A Reformációra lehet ugyan és kell is emlékezni, de a reformáció folytonos feladat a református folyamatban. A Reformációra, mint történeti eseményre lehet és kell is emlékezni, de a református viszonyulás folytonos megvalósulás.

Reformátusnak lenni számomra mindenekelőtt azt jelenti, hogy újra és újra fel kell tenni azt a kérdést, hogy mit jelent reformátusnak lenni. Ez pedig nem más, mint a református folyamatban való részvétel folytonos újraértelmezése. Önértelmezés.

Csakhogy a Reformáció azt is megmutatta, jelesül éppen Kálvin, hogy nincs önértelmezés az Ige megértése nélkül, s éppen hogy nem az ember értelmezi önmagát, hanem az Ige értelmezi az embert. Nem a folyamat igazolja önmagát, hanem az Ige a folyamatot. Ezért hát a református folyamathoz való református viszony igazi kérdése sohasem az, hogy miként őrizhetnénk meg a folyamatot, mert, hogy már ötszáz éves,hanem az, hogy ebben a keresztyén folyamatban miként valósul meg az Ige igazsága. Ez a Reformáció nagy kérdése. Ez minden reflexió és önértelmezés alapja. Ma is.

A képek az október 30-án a Pápai Református Templomban megtartott Országos Reformációi Istentiszteleten készültek, további képeket az Egyázkerület facebook oldalán talál.