Átadták a Magyar Örökség Díjat a Pápai Református Kollégiumnak

Adminisztrátor, 2011-12-17 19:12:10

A Pápai Református Kollégium Intézményei – a Pápai Református Teológiai Akadémia, A Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakközépiskolája, a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei, a Pápai Református Kollégium Művészeti Alapiskolája – népes delegációval képviseltették magukat a Magyar Örökség díjátadó ünnepségén a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében 2011. december 17-én.

A Pápai Református Kollégium évszázados szolgálatát dr. Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Pápai Református Teológiai Akadémia tanszékvezető egyetemi tanára méltatta. A laudációt az alábbiakban közöljük.

A díjat a fenntartó Dunántúli Református Egyházkerület képviseletében Steinbach József püspök vette át Kelemenné Farkas Márta kuratóriumi tagtól. Az ünnepséget énekszóval gazdagították a Művészeti Szakközépiskola diákjai és a Teológia és Gimnázium összevont énekkara Veresné Petrőcz Mária és Kántor Péter vezényletével.

Istennek, hazának, tudománynak, - pro bono publico, - szabadon.

(A Pápai Református Kollégium laudációja)

Ha egy 480. esztendős intézmény a magyar örökség részévé lehet, az egyszerre örömteli döntés és elgondolkodtató tény. Örökségről szólván óhatatlanul a múlt felé fordulunk: valami érkezik, hozzánk jut, amit ránk hagytak elődeink, és mi erre büszkék vagyunk, s még inkább hálásak érte. Azonban dicsőség és drága örökség kapcsán könnyű a múltba-zárulás igézetének engedi. Igen, adott a kísértés, hogy mást se tegyünk, mint az elődök hagyatékát vigyázzuk, - akár valóságos, akár szellemi múzeum-őrként.

Pápa azonban másféle örökség. Úgy örökség, ahogy a bibliai ihletés áthatja a magyar szót: örök-ség. Az örökség akkor örökség, ha képes megnyitni a jövőt. A 16. századi reformáció idején, alig öt évvel Mohács után a pápai iskola-szervező elődök jól értették ezt a jövőt nyitó keresztyén igazságot. Eszerint mindaz, aki az Üdvözítő Krisztus felé hajlítja életét, s megtér, az majd mindig tanulni akar, hogy boldog reményben, vigasztalásban, szent életben töltse útját az Örökkévalóhoz. Luther, de különösen Kálvin egyértelművé teszi, hogy a keresztyén élet határozott jellegzetessége a docilitas, a taníthatóság. Csoda-e, ha Jókai híres jelmondata („Istennek, hazának, tudománynak”), mely a pápai kollégium szép hagyománya, éppen ezt a megmásíthatatlan sorrendet rögzíti. Istennek előbb, és mindenek előtt Istennek... Mert Istené minden, mert mi is Istenéi vagyunk, és mert mindig itt és most az Istené minden, és mi is itt és most, ebben a kicsiny országban vagyunk Istenéi. Itt most Európa peremvidékén, s itt, egykor: a végvárban, ellenerők dúlásában, száműzetésben, újrakezdésben, megszüntetésben, és újrakeletkezésekben. Itt, ebben a hazában vagyunk Istenéi. És amíg van haza, addig van Pápa is. És ha nincs Pápa, akkor a haza is száműzetett, a haza is bezáratott!

És tudománynak! – ezt hirdeti és éli az újraszületett pápai kollégium, mert aki Istennek él, az ebben a hazában, itt, a magyarok közt is a tudománynak él, hiszen megkapta a docilitas ajándékát. Méltán nevezték tehát a református kollégium nyomán Pápát Dunántúli Athénnek.

Ezzel, azt hiszem, vázoltam a pápai református kollégium történetének lényegét is. Az 1531-es alapítást most csak néhány évszámmal kell kiegészíteni, s előttünk az egész utóbbi fél évezred. A kollégium 1585-ben már kéttagozatos iskola, ekkor rögzítik szabályzatát, melynek alapvonásai mindmáig érvényesek. 1804-ben Sárospatakkal és Debrecennel egyenrangú intézmény. 1861-től jogakadémia, 1876-tól tanítóképző működik falai között. Ma középiskola, művészeti iskola és teológiai akadémia működik keretében, kiegészülve a felbecsülhetetlen értékű gyűjteménnyel. Mindeközben két nagy megszakítást kell feljegyeznünk: történt az első elűzetés 1752-ben, mikor a város urai, az Esterházyak bezáratták a kollégiumot, így az a közeli Adásztevelen működött sanyarú körülmények között harminc esztendeig. Aztán történt a második bezáratás 1952-ben, amikor a kommunista hatalom a „se Isten, se haza, és csak marxista tudomány” nevében likvidálta az intézményt, amely azonban 39 év után új életre kélt.

Pápai főnix? Bizonnyal így is leírható ez a történet, ám önmagában nem érdemesít magyar örökségre. Inkább a szabadság visszanyerésének és megélésének a készsége az örökség nagy hozadéka. A hagyomány szerint az Esterházyak által elűzött kollégiumnak annyi diákja volt, hogy nem férvén a szűk adászteveli helységekben, egy nagy eperfa alatt gyűltek órára a hallgatók. Innen a kollégium címere: az eperfa, és a felirata: szabadon tenyészik. Hol találjuk ezt a szabadságot? A pápai református nyomda-állítók, Huszár Gálék szellemi teljesítményében? Az első magyar presbitériumot felállító Kanizsai Pálfy János bölcsességében? A gályarabságra hurcolt prédikátorok, Séllyei István és Kocsi Csergő Bálint hűségében? A kantiánus filozófus, nyelvújító, iskola-szervező Mándy Márton István zsenialitásában? A nagy triász, Petőfi, Jókai, Orlay Petrics Soma patriotizmusában? A tudós polihisztorok, Tarczy Lajos és Bocsor István kreativitásában? Szabó Imre prédikációiban? Trócsányi Dezső elmélyült filozófiájában? A 1956 utáni megtorlásokban kivégzett Gulyás Lajos mártiriumban? Török István és Vályi Nagy Ervin teológiájában? A. Tóth Sándor művészet-pedagógiájában? Somogyi József szobraiban? Lőrincze Lajos nyelvteremtésében? Nagy László és Csoóri Sándor verseiben? Bujáky Miklós és Kálmán Attila újraszervező alkotásában? Kifogynék a kérdésekből, ha mind-mind, sorolnám a pápai kollégium neveltjeit, diákjait, tanárait – akik szabadon tenyésztek, nőttek, és lettek Istennek, hazának, tudománynak szolgálóivá.

Amikor Pápán újraszerveződött a teológiai oktatás, a legendás dúslombú eperfa maradt az intézmény pecsétjének címerképe. Csakhát a régi pecsétek megkoptak, elvesztek. Újat kellett készíttetni. Az évnyitóra el is készült az új pecsét, s egy darabig senki sem vette észre, hogy a pecsétkészítő elvétette (vagy nem értette?) a medio-passzív szerkezetet: „szabadon tenyészik”, és ekképp véste a betűket az új pecsétre: szabadon tenyésztik. Nos, nem. A Pápai Református Kollégium tenyészthetetlen. És éppen ebben van egyedisége, titokzatossága, hogy akit befogad kapui mögé, az mindegyre odatartozónak tudja magát. Aki koptatta lépcsőit és padjait, aki forgatta féltve őrzött könyveit, aki „pápua” lett (ahogy öniróniával nevezték magukat a régi diákok), az mind-mind betekintés nyert a kreatív élet titkába, hogy itt senkit nem tenyésztenek, itt minden Isten termő, tenyésző erején múlik: hazának és tudománynak. Mai nyelvvel szólva: Pápa klónozhatatlan. Aki Pápa titkát el akarja lesni, annak pápaivá kell lennie. De a kollégium gyümölcse valóban mindenkié. Mik ezek a gyümölcsök? A docilitas és a libertas nagy ajándéka mellett, az animus gratus, a hálás lélek - ez a Pápai Református Kollégium harmadik nagy gyümölcse az egész magyarságnak. Miért is, hogyan is? Válaszom: azért és úgy, mert mi most egy olyan intézményt laudálunk, mely a dicséretet és dicsőséget mindig a Megtartó Istennek tartotta fenn!

2011.december 17.

Bogárdi Szabó István