"A legjobban a nagyvárosi misszió hiányzik!" - beszélgetés Köntös Lászlóval

Karácsony előtt kérdeztük a Dunántúli Református Egyházkerület vezetőit az ünnepi készülődésről, az elmúlt esztendőről valamint arról, hogy miként gondolnak az elkövetkezendő évre. A következő napokban ezeket a beszélgetéseket olvashatják honlapunkon. A sorozat harmadik részében Köntös László főjegyző válaszol a kérdésekre:

Hogy érzi magát az ünnep közeledtével?

Fáradtan. Elég „hajtós” éven vagyunk túl, s most, hogy a hivatalos programok  ritkultak egy kicsit, látom igazán, hogy jóformán alig voltam itthon. Karácsony közeledtével van egy kis időm visszazökkenni a „normális” kerékvágásba. Épp’ most csináltam kocsonyát. Ez a gyengém...

Miben más ez a karácsony, mint a két évvel ezelőtti?

Nem igazán más, ami a szokásos „menetrendet” illeti. Szenteste templom, családi együttlét. Első nap templom, segítek az úrvacsoraosztásban, aztán azonnal be az autóba, s megyünk feleségem édesanyjához, aztán az én édesanyámhoz. Ez már évtizedek óta így van. Másrészt talán mégis más, mert az elmúlt évben huzamosan ennyit még nem voltunk együtt.

Vissza tudott-e már tekinteni az elmúlt évre?

Tételszerű számvetést még nem készítettem, de az elmúlt tizenkét hónap minden pillanatban bennem van. Örömként, de inkább gondként.

Mi volt az elmúlt évben a  legörömtelibb esemény?

Sok örömteli esemény volt, de talán a pálmát a színes Dunántúli Református Lap megjelenése viszi. Emlékezetes pillanat marad, amikor az első számot szeptemberben kézbe vettem.

Mi volt a legszomorúbb esemény?

Szomorúságban is jutott nekünk bőven, de legszomorúbb élményeim a „nyakkendő nélküli” látogatásokhoz kötődnek. És ha már „rangsorolnom kell”, mi ütött meg a legjobban, nem tudom miért, a köveskáli templom. Gyönyörű szép, hatalmas, felújított épület, Szűz Károly lelkipásztor testvérünk hűséggel végzi a szolgálatát, ám a gyülekezet az ismert demográfiai okok miatt mégis elfogyott. Az ember szíve csak összeszorul és sírhatnékja támad, ha ilyen csodásan szép templomokat elhagyatva lát. Ezt nehéz elviselni.

Mi volt a legnagyobb eredmény és mi volt az, amit kudarcként élt meg az elmúlt évben?

Több kézzelfogható eredményre is visszatekinthetünk, mint például a honlap és a kerületi újság. Ezeket sikerült gyorsan megvalósítani, talán azért, mert a döntések a vezetés hatáskörébe tartoztak. Ám a „többszereplős” célkitűzések megvalósítása már hosszabb időt, körültekintést igényel. Itt inkább – mint például a nagyvárosi misszió, a kis gyülekezetek helyzete, intézményi misszió – elkezdődött folyamatokról beszélhetünk. Számomra a legnagyobb eredmény e téren, hogy reménység szerint sikerül Győrben egy új gyülekezetrész kialakítását elkezdeni. Kifejezett kudarcok nem igazán értek, inkább lehangoló tapasztalatok. Mondok egy példát. Megjelent a Dunántúli templommesék c. könyv, amelyet a gyülekezetek tisztes haszonnal árusíthatnak. Kérdezek valakit, hogyan fogy a könyv? Mire azt válaszolja, ők nem árusítják, mert „nincsenek benne”. – Mármint a templomuk képe nincs a könyvben. Igaz, sok szép dunántúli templom képe benne van, de ki a nyavalyát (már bocsánat) érdekel a szomszéd gyülekezet temploma? Na ez az, amikor én, mint a Kerület egyik felelős vezetője ledöbbenek: a gyülekezeti önzés láttán. Ettől kezdve minek itt Kerületről beszélni? Országos egyházról pláne.

A kitűzött tervek hány százaléka valósult meg? Mi hiányzik a meg nem valósultak közül a legjobban?

Százalékos arányt nem tudok mondani, de szerintem nagy része megvalósult. Nem abban az értelemben, hogy pl. megvalósult már a nagyvárosi misszió vagy a missziói körzetek kialakítása, hanem úgy, hogy elkezdődtek folyamatok, s szerintem Steinbach József  püspök úr által többször is felvázolt tennivalók tekintetében nem maradt egyetlen érintetlen téma sem. Látni kell, hogy feladataink zömének teljesítése inkább hosszú folyamat, semmint hórukk-munka. Ami a legégetőbb, a legjobban hiányzik, a nagyvárosi misszió. Nos, itt is vagyunk a legnehezebb kérdésnél, a mi régi parókiális rendszerünknél és egyházigazgatásunknál. Ennek átalakítása a mai demográfiai viszonyokra hosszú, konszenzusos folyamat eredménye lehet csak. A kérdés nem kevesebb, mint az, hogy reformálható-e a református egyház?


Mi volt ennek az évnek a legnagyobb feladata és mi lesz a jövő év legnagyobb feladata?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy a legfontosabb...Szerintem a „nyakkendő nélküli látogatások”, amelynek  a lényege nem az, hogy megismerjük azt, amit már úgyis ismerünk. Hanem egy újfajta viszonyulás, az együttműködés légkörének újszerű megteremtése. A másik fontos feladat a nagyvárosi misszió ügye. Nekem meggyőződésem, ha ezt nem tudjuk megoldani, akkor a jövőről mondunk le. A jövő év legfontosabb feladata? Szerintem a elkövetkezendő évek központi kérdése az egyház anyagi alapjainak a megteremtése lesz. Egyre inkább nyilvánvaló, hogy ezt a népegyházi szerkezetet parókiákkal, templomokkal, volt egyházi épületekkel, lelkipásztori egzisztenciákkal az egyház saját erőből, fogyatkozó egyháztagsággal nem képes fenntartani. Az anyagi kérdést nem szabad bagatellizálni. Nem csak a gazadagság, a szegénység is demoralizálhat. Azt jó tudni, hogy lesz üdvösségünk, most már csak azt kéne tudni, mi lesz addig.

Mit fog csinálni január 4-én, 2010. első "munkanapján"?

Még nincs beírva semmi sem a naptáramba, ami elég zavarba ejtő. Az biztos, hogy bemegyek a Könyvtárba, aztán a Püspökibe, feltéve, ha addig nem derül ki, hogy valahova máshova kell mennem. Ilyen gyakran elfordul.

Végezetül, mit osztana meg velünk az ünnep kapcsán?

Azt, hogy a Karácsonynak is csak a feltámadott Krisztus fényében van értelme. Nekem semmi kedvem egyházias népszokásokat fenntartani, akkor inkább lefekszem aludni. Fel kell tenni a kérdést: most akkor feltámadt, vagy nem támadt fel? Ha feltámadt, akkor mi a probléma? - Nincs itt probléma, ha csak az nem, amit a saját hitetlenségünk okoz.

A sorozat korábbi részei:

Beszélgetés Steinbach Józseffel

Beszélgetés Dr. Huszár Pállal