A reménység története

Adminisztrátor, 2010-01-01 00:00:45

Telik az új évi naptáram. Imahét, gyülekezeti ház avatás, választások (!), dunántúli református napok... S tudom, alig lesz majd olyan nap, amikor nem kerül be valami újabb bejegyzés, s a végén már az lesz egészen zavarba ejtő, amikor „semmit sem kell tenni”.

Mindez persze csakis azért lehetséges, mert azt feltételezem, a nap holnap is felkel, s vele együtt én is. Ha tudnám, hogy délután meghalok, bizonyára fel sem kelnék, s félredobnám a naptáramat. A jelenben csak azért lehet élni, mert bízom abban, hogy a jövő meg fog történni. Ha nem a feltételezett jövő felől látnám a jelent, ha azt gondolnám, hogy holnap vége lesz a világnak, akkor vajon miképp lehetne értelmet adni a mának?

Igen, az ember a jelenét mindig a feltételezett jövő felől látja, s az elképzelt jövő nélkül meg sem mozdulhatnánk. Az emberi élet alapvető feszültsége az, hogy miközben feltétlenül szükségünk van valamiféle elképzelt jövőre, hogy a jelenben akár egy lépést is tegyünk, a jövőt nem birtokolhatjuk. Az alapkérdés mindig az, hogy miképpen tehetnénk szert olyan tudásra és képességre, magyarán hatalomra, hogy a jövendő már a jelenben birtokolható legyen. Ám a jövőt senki sem birtokolhatja. Senki sem. A jövő birtoklása Isten birtoklásával lenne egyenlő. S a mindenkori hatalom, legyen az egyházi vagy világi, országos vagy nemzetközi, jól teszi, ha folytonosan reflektál önmaga esetlegességére.

Ezt a mélységes mély történelmi tapasztalatot és hitbeli tudást mondja ki a Ige, amikor így fogalmaz: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!”(Péld. 3:5.) Ez nem az észről való lemondás és a beletörődés, az irracionalizmus és a fatalizmus programja. Ez sokkal inkább az a nagyon is ésszerű belátás, hogy az ember soha nincs és nem is lehet abban a helyzetben, hogy saját történetének a teljességét birtokolja és végérvényesen hatalmat szerezzen felette. Amiből persze nem az következik, hogy nem kell mindig is azzal az igénnyel élni a jelenben, hogy a jövő formálásának aktív résztvevője lehetek. Ám látni kell, hogy a jövőnek, miután nincs felette kizárólagos hatalmunk, mégis csak van valamiféle transzcendens vonatkozása. Van a jövőben valami, ami a végtelenre, a folytonos befejezetlenségre, az emberi élet esetlegességére, s ekként véges és töredékes emberi mivoltunkra is utal. Isten nélkül nem lehet a jövőről beszélni. Ez az Ige a jövőhöz való emberi viszonyról szól, s kimondja, hogy az Istenbe vetett bizalom a mindenkori jövőhöz való egyetlen helyes viszony. Ez a meggyőződés visszhangzik a mi magyar református népünk himnuszában, a 90. zsoltár Szenci Molnár Albert által fordított halhatatlan sorában: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”.

Nincs nekünk más énekünk ma sem. A mi református népünk ezt mindig is tudta, zsigereiben érezte, történelme során megtapasztalta. Igen, ennek a meggyőződésnek története van. A reménység története.

Köntös László írása teljes terjedelmében a Dunántúli Református Közélet blogon, honlaőunk publicisztika rovatában olvasható

Kapcsolódó link:http://refkozelet.blogspot.com/2010/01/remenyseg-tortenete.html



Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2024. March 28., Thursday,
Gedeon , Johanna napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 7958
Összesen 2009. június 2. óta : 39861715